Éppen tíz napja annak, hogy az egyik kedvenc szupersztárunk, Bruce Willis betöltötte hatvanadik életévét. Gazdag volt ez a hat évtized, és mindenekelőtt mozgalmas. Végignézhettük, hogy lesz a nyugat-német csecsemőből simlis, egy fehér trikós akcióhős, a lecsúszott zsaru prototípusa, aki cirkumveniálni ugyan nem tud, de baromi hatásos bánik a szamurájkarddal, és aki akcióhős létére komédiába vagy drámában is helyt tud állni, ha akar.

Most mi is átfutottuk ezt a sokszínű életművet, hogy kiválogassuk belőle a hús-vér, hétköznapi szuperhős legjobbjait, de hogy teljes legyen a kép, egy kicsit elidőztünk a kevésbé sikerült darabok szemrevételezésével is. 

A LEGJOBBAK

10. Sin City - A bűn városa (Sin City, 2005)

Amint ezt azóta a félresikerült folytatás is megerősítette, a Sin City egyszeri és megismételhetetlen bravúr, egy zárvány a mozgó-képes-regények közös metszetének, az adaptációknak a történetében. Ehhez nem keveset tesz hozzá a három sztoriszál három markáns, központi figurája: az éjsötét noirok íratlan szabályainak megfelelően Clive Owen (Dwight), Mickey Rourke (Marv) és Bruce Willis (Hartigan) orgánuma főszerephez jut mindhárom színész saját fejezetében, mivel mindegyikük a szubjektív nézőpontból előadott események narrátora. Bruno ezen a téren sem vall szégyent, hiszen korábban például a Beavis és Butt-head lenyomja Amerikát című, patinás produkcióban edződött a hangja használatában. Egy szó, mint száz, becsüljük meg ezt a fekete ékkőként ragyogó csodát, mert még (szinte) ugyanazzal a felállással sem sikerült másodszor is összehozni. (RG)

9. Die Hard - Az élet mindig drága (Die Hard with a Vengeance, 1995)

Azt írtam bő két éve, hogy "ez a két óra messze az egyik legtartalmasabb és legszórakoztatóbb, amit az ember a moziban eltölthetett két évtizeddel korábban", és elnézve a ma akciófilm címszó alatt kiadott erőlködéseket, idővel akár el is hagyhatjuk az utolsó három szót. Bruce nagy gyakorlattal bír a lecsúszott zsaru szerepkörében, de ilyen prímán nem volt máskor egyszerre fásult és éber, és bizony, konkrétan az alakítása is hozzájárult Az élet mindig drága olajozott működéséhez. 40 évesen, de mint a mosott szar. (TM)

8. Holdfény királyság (Moonrise Kingdom, 2012)

A Senki bolondja vagy a Holdfény királyság felveti a kérdést, hogy Willis miért nem gyúr rá a drámai vénájára és vállal több csendes szerepet (hangsúlyozva a szerencsés rendezőválasztást)? Bár a kollégáknak nem áll annyira jól az elbóklászás az akciók terepére a mélyebb karakterábrázolástól, neki nem ártana, ha idősebb korára ellentétes pályát írna le. (RG)

7. Az ötödik elem (The Fifth Element, 1997)

Hagyjuk Az ötödik elem hajdani médiafelhajtását, ne számoljuk össze a posztmod popkult utalásait, ne soroljuk fel a közreműködőit a legutolsó cameókig ezredjére! Koncentráljunk Brunóra! Pályája kezdetétől azok ütnek igazán az alakításai közül, amikben megtalálja az egyensúlyt saját maga és a karakter komolyan vétele, valamint a pökhendi önirónia között. Nem mindig jön össze David Addison: ha túl befeszül, A Nap könnyei Waters hadnagya, ha túl lelazul, Hudson Hawk keljfeljancsija a végeredmény. Mindkét véglet pocsék. Korben Dallas, pályája egyik eddigi csúcsa viszont legalább annyit mond az európai tömegről és az azt megmentő amerikai hősről, mint szerep és színész összefonódásáról, vagy sztereotípiákról és kifigurázásukról. Bruce Willis akkor a legzsenibb, amikor tudatosan Bruce Willist játssza. Nem szorítja gránitvicsorra, és bárgyú vigyorra sem tátja karizmatikus állkapcsát, ám a félmosoly, az a simlis fajta, végig ott figyel a szája sarkában. (RG)

6. A sebezhetetlen (Unbreakable, 2000)

Willis és Shyamalan először: Az időközben alaposan levitézlett rendezőúrtól sok mindent, de egy valamit nem lehet elvitatni, konkrétan, hogy sosem hitt a type castingban. Ez mindig dicséretes, a Sebezhetetlen esetében pedig különösen az. Jól tette hogy kitartott Willis mellett (és jól tette, hogy erősködött Jackson mellett) mert tőlük lett ez a film igazi karakterdráma, lélegző szuperhősfilm, amiből egyben mindhármuk karrierjének egyik legeredetibb és legüdébb színfoltja lett. (NB)

5. Hatodik érzék (The Sixth Sense, 1999)

Willis és Shyamalan másodszor: Nem ez volt az első eset, hogy Bruce Willis sikeresen távolodott el a számára legkényelmesebb zsánerektől, a világ mégis feszülten figyelte, hogy mi lesz ebből az egészből. Mint kiderült, nem csak egy csavar, Bruno karrierje szempontjából pedig végképp nem. Visszafogottan, alázatosan, de nagyon okosan hagyta, hogy itt most valaki másra irányuljon a reflektorfény, és éppen ettől lett ütőképes ez a meglehetősen furcsa páros. (NB)

4. Az utolsó cserkész (The Last Boy Scout, 1991)

Van abban valami egészen csodálatos, amikor John McClane találkozik Shane Blackkel, hogy egy teljesen új színt vigyenek a lepukkant zsaru karakterébe olyan dumákkal, amelyekből bárki kapásból idéz vagy két tucatot... ha kell, éhgyomorra. (NB)

3. 12 majom (Twelve Monkeys, 1995)

Terry Gilliam 1995-ös csavaros mesterműve megérdemelten kapott tőlünk tíz csillagot, és persze előkelő helyen végzett a minden idők legjobb sci-fijeit felsorakoztató összeállításunkban is. Terry Gilliam eredetileg Jeff Bridges-t szerette volna, de a stúdió egy nagyobb sztárt akart, így kapta meg James Cole szerepét végül Bruce Willis, akire a rendező egyébként már a Drágán add az életed! egyik jelenetében felfigyelt. Gilliam mindezek ellenére egyáltalán nem bánt kesztyűs kézzel Willis-szel, a forgatás előtt ugyanis egy listát nyújtott át neki, amiben figyelmeztette, hogy színész játékának mely kliséit – köztük azt az "acélos kék szemű nézést" – nem használhatja a közös munka során. (BA)

2. Drágán add az életed! (Die Hard, 1988)

John McClane a mi kutyánk kölyke. Átlagember és átlagrendőr, az extrém nehézségeket ugyanolyan makacssággal küzdi le, mint a mindennapok kínját-keservét. Nem nehéz megfejteni a Drágán add az életed! sikerének receptjét: ez a fajta akció-antihős mindig tömegeket hódított meg, mert könnyű volt vele azonosulni. Adjuk hozzá, John McTiernan olyat produkált a szerény szkripttel és szűk térrel, amit azóta se sokan (mondjuk ő sem). A sztori és a helyszín felépítéséből valódi feszültséget teremtett, ami gyorsuló tempójú örvényként szippantja be a nézőt. McClane véresen komolyan vehető sérülékenysége, meg a sziporkázó egysorosok pedig garantálják, hogy a film ne butuljon konzoljátékká. (RG)

1. Ponyvaregény (Pulp Fiction, 1994)

Lehet, hogy ha pusztán a színészi teljesítményt néztük volna, akkor nem ez a film végzett volna az élen, de talán nem kell megmagyarázni, miért azt az alkotást hoztuk ki győztesnek, ami még húsz évvel az elkészülte után is érezteti hatását a világ filmgyátásának legtávolabbi bugyraiban is. Tarantino mesterműve megkerülhetetlen, amelyben igaencsak nagy szerepe volt Bruce Willis epizódjának is, és nem csak azért, hogy soha többé ne keverje össze senki a choppert a motorbiciklivel. Ahogy cserélődnek a generációk, úgy kophatnak meg a látványfilmek, úgy változik majd a divat, de a Ponyvaregény már visszavonhatatlanul ott marad a filmek nagykönyvében. (NB)

A FÉLRESIKERÜLTEK

10. A Nap könnyei (Tears of the Sun, 2003)

"Az afrikaiak a testvéreim! (...) Helyesen cselekszel." – így biztosítja lojalitásáról a fekete katona a nigériai tábor védtelenjeit a gonosz diktátor tisztogatása elől kimenteni igyekvő és ezzel parancsot szegő főhadnagyot. Mert ugye eredetileg csak a misszionárius Monica Bellucciékat evakuálták volna a dzsungelből, de a csaj pofonvágta és le is köpte Bruce Willist, aki rögtön jobb belátásra tért. Hisz milyen amerikai katona az, aki nem lép fel védelmezően a zsarnokság ellenében? Sorolhatnám még a magvas gondolatokat és forgatókönyvbeli ócskaságokat, de önmagában a színészettől messze álló muszklimutogatás és az akciók hiánya miatt is ez az egyik legbutább kommandós film a poszt-9/11 Hollywoodjának patrióta darabja között. (Willis egyébként a film bemutatója környékén felhívta a Fehér Házat, hogy szívesen bevonulna, de Bush szerint igencsak elkésett ezzel az akkor 47-éves színész; viszont megdobta egymillió dollárral a Szaddám-vérdíj alapot és szájharmonikázással szórakoztatta a Tikritben szolgáló katonákat.) (GZ)

8. (holtverseny) A kód neve: Merkúr (Mercury Rising, 1998) ÉS Die Hard 4.0 - Legdrágább az életed (Live Free or Die Hard, 2007)

Középkorára az öregedéstől és az annak folyományaként jelentkező piacvesztéstől való félelem miatt a legtöbb hollywoodi akciósztár megbuggyan, de mostanában a karakterszínészek sem panaszkodhatnak. Ráadásul a két kategória, ha nem feltétlenül könnyen, de átjárhatóvá vált, gondoljunk csak arra a parttalan fosóceánra, aminek a térhódításáért nagyjából Luc Bessont kárhoztathatjuk. Rá és Willisre rossz hatással lehetett a közös munka, mindketten azóta árusítják ki szakmányban talentumukat, és produkál karrierjük egyforma mélyrepülést. Ép elméjű, de legalább jó ízlésű ember nem mondott volna igent a Die Hard 4.0 - Legdrágább az életedre, ami a szeretett hétköznapi hősből nagypapakorára sztenderd emberfölötti akcióhőst farag. Ha most forgatnák az első részt, a gyűrött nyomozó a talpából kiszedett üvegszilánkokkal kaszabolná le az ellenfeleit? (RG)

Fogyatékos kisfiú rájön a szupertitkos kódra, amit valamiért közzétettek egy napilapban. Kódfejtői képességeket nem igényel, hogy kikalkuláljuk: Bruce végül biztonságba helyezi a srácot, akire gaz emberek törnek. Ami közte történik, az minden harmadik 90-es évekbeli konspirációs thrillerben megtörténik, úgyhogy akár lehet is helyette keresztrejtvényt fejteni. Bizonyosan Bruce is ezt tette a szkript elolvasása helyett. (TM)

7. Armageddon (Armageddon, 1998)

A film, amiért Michael Bay maga kért elnézést! Mondjuk az időhiányra panaszkodó rendező a világ végéig is forgathatta volna filmjét, akkor is katasztrofális málnazáporral sújtotta volna azon szerencsétlen földlakókat, akik épphogy túlélték a Deep Impact-et. A Texas méretű meteortól ki más menthetné meg a Földet, mint a legjobb olajfúró: Bruce Willis, aki akkora hős, hogy Ben Affleck helyett hal dicső halált. Még annyi maradt meg bennem, hogy szól Liv "Aerosmith" Tyler igazi apjának szívbemarkoló dala, az "I Don't Want to Miss a Thing". Érdekes módon a nézők sem akarták kihagyni, az Armageddon 1998 legnagyobb kasszasikere lett, egyúttal meghozta Willis régóta várt Arany Málnáját is. (GZ)

6. Hasonmás (Surrogates, 2009)

Kétségkívül nem Jonathan Mostow 2009-es tucat sci-fije Bruce Willis meglehetősen rapszodikus színvonalú filmográfiájának legrosszabb darabja, de a nevetséges módon megfiatalított és bizarrul kiszőkített, furafrizurás Bruce Willis (mint Bruce Willis hasonmása) kinézete azért van annyira kínos, hogy ennek a filmnek szerepelnie kell ezen a listán. A Hasonmásnál láttunk már sokkal rosszabb antiutópiát is, amit hiába bírt volna Philip K. Dick, mert ettől függetlenül a Hollywoodból futószalagon érkező filmes rutinmunkák hosszú sorát gyarapítja. (BA)

5. Már megint bérgyilkos a szomszédom (The Whole Ten Yards, 2004)

Már az előzmény elkészítését sem indokolta semmi – például én simán meglettem volna nélküle –, hagyott is maga után kívánnivalót. Amit viszont a második "bérgyilkosfilmben" vígjáték címén látunk, az megbocsáthatatlan az összes résztvevőtől: külön-külön mélypontja minden egyes karriernek, még Natasha Henstridge és A lény-trilógia viszonylatában is. Történet? Az minek? Rendesen felépített viccek? Szerinted? Mintha a forgatás alatt egyfolytában kéjgázas inhalátort adtak volna körbe, hadd imprózzanak a hölgyek és urak. Kevin Pollak visszatérése a saját apjaként mindennek a legalja. Eddie Murphy míves színjátszást nyújt hozzá képest, mint az egész Klump család. A Már megint bérgyilkos a szomszédom az Brunónak, mint ami az Oszkár Sly haverjának. (RG)

4. Vadidegen (Perfect Stranger, 2007)

Bruce az árnyékban: egyrészt a gyanúéban, hogy csinált-e valami csúnyát Halle Berryvel, másrészt meg a reflektorfényéében. Ilyen jellegtelen szerepen egy kiló só sem segíthetett volna (hogy ne legyen sótlan, érted), és a legrosszabb, hogy később még volt ennél rosszabb. Mégsem emberünk a legégőbb ebben a filmben, hanem hogy egy halom befejezést forgattak le hozzá. Kár, hogy egyikben sem szállnak le az ufók, hogy Bruce legalább megmenthesse a Földet. (TM)

3. G.I. Joe: Megtorlás (G.I. Joe: Retaliation, 2013)

Már nem sokra emlékszem ebből a filmből, de az fel-felsejlik, hogyan is "lendült" akcióba a mi Bruce-unk: egy kocsi platóján hemperegve, aztán az első megnyilvánulása az, hogy kiújult a csúza, vagy valami ilyesmi. Pedig milyen ígéretesnek indult! Az etalon Joe az akcióhősök egyik etalonjának alakításában. Megmaradt műanyagnak. (TM)

2. Az éj színe (Color of Night, 1994)

Ha csinálnánk egy listát a legkevésbé erotikus erotikus thrillerekből, ez a film ott is előkelő helyen szerepelne, mert hát mi mást érdemel egy olyan produkció, amire csak azért emlékszik a közönség, mert ebben villant elő Willis farka? (NB)

1. Die Hard - Drágább mint az életed (A Good Day to Die Hard, 2013)

Szidtuk már eleget, mint a bokrot, úgyhogy most csak némi mementóként: öregebb és unottabb ehhez a szarhoz már nem leszel, Bruce! (TM)