die hard 4.0 (2007). egyáltalán nem csodálom, hogy bruce willis kikelt magából, mikor megtudta, hogy a producerek pg-13-ra hajtanak. 1987-ben a die hard nem csak azért robbant olyan nagyot, mert hőse a terminatorok és rambók korában sebezhetőnek bizonyult; nem csupán kapott, de be is vitt sebeket, méghozzá fájdalmasakat: öles láncra felakasztott, turbina által szétturmixolt vagy sodronyozott kábellel kettészelt rosszarcúak vésték be magukat örökre a néző emlékezetébe, s ugyan, ki tudná feledni a véres szivaccsá lőtt liftet a harmadik die hardból?

john mcclane negyedik szar napját látva jobban fájt ezek hiánya, mint egykori látványuk: a jók és rosszak egyaránt elhullanak, és néhol elég kreatív módon (már ami a módszert illeti), de a vért mintha egy másik bolygóra száműzték volna... s ha már vérszegénységnél tartok: nagyon bírom timothy olyphantot, jelenléte még olyan habkönnyű filmekben is nyugtalanító volt, mint a the girl next door, ezúttal azonban nem sok labdába rúghat. persze, mint a legtöbb cool nagyfőnök, ő is a fogdmegekre hagyja a piszkos melót, és akad itt terminatrix módjára zakatoló kungfus csaj, meg a gravitációt pofán röhögő freerunner (john mcclane ennél sokkal jobb jellemzést ad róluk, meglásd), továbbá még két tucat olómnyelő, szóval a new yorki zsarunak akad elég dolga.

példának okáért el kell viselnie egy hekkert (justin long), akinek mindenhez van megjegyzése, még szerencse, hogy előbb kapja össze magát, mint hogy a néző idegeire menjen, és ez nem utolsó sorban annak köszönhető, hogy remek replikát nyom mcclane szokásos egysorosaira, és láss csodát, azt is tudja, mikor kell kussolni.

12 év telt el a legutóbbi die hard óta, időközben újabb technológiai forradalom zajlott le, és a jason bourne-ok, ethan huntok korában mcclane őskövületnek tűnhet: még jó, hogy ezt a készítők is felismerték, mi több, sikerült előnyt kovácsolniuk a régi és az új iskola szembeállításából. mcclane elismeri, hogy nem ebbe a világba való, ám fárasztó önmarcangolás helyett inkább teszi a dolgát: drágán adja az életét.

két underworlddel a háta mögött nem éppen len wiseman lett volna a legideálisabb jelölt egy die hard film rendezői posztjára , de meglepően jó munkát végzett. a lassításokról és a reptetésről leszokott (a kék szűrőit viszont most is elhozta), remekül koordinálja a számos helyen játszódó, sok szereplőt mozgató filmjét: nem hagy üresjáratot, mégis sikerült karakter építenie. de ami a legfontosabb: a cgi-vel dúsított drótozgatás helyett az akciójelenetek a letűnt korokat idézik, melyekben kaszkadőrök vittek véghez hihetetlenül fájdalmas(nak látszó) mutatványokat. napjaink filmesei azt hiszik, komputechnika nélkül már nem lehet újszerű dolgokat bemutatni, a die hard 4.0-nak mégis akad jó pár látványos trükkje (kár, hogy ezek közül sokat lelőttek az előzetesekben), a súlykot csak a film végén látható kamion vs. vadászgép jelenetben vetik el, de ha jobban belegondolsz, az első részben rögtönzött bungee jumping vagy a második film katapult menekülése sem volt piskóta.

bruce willis 52 éves. mikor leforgatta a die hard with a vengeance-t, kijelentette, hogy ez volt john macclane utolsó jelenése; öreg már ő ehhez a szarhoz. egy frászt. lehet, hogy nem állna neki olyan jól a napszemüveg, mint neónak, de a kiválasztott még annyit se tudna mondani, hogy "i know kung fu", de már el is verte rajta a port. közben a világhíres félszeg vigyor végig ott díszelegne ráncoktól és sebhelyektől markáns arcán. welcome back, mcclane. (trailer)