Mielőtt bárki is azt gondolná, hogy a Prometheuson kívül más filmekről már nem is veszünk tudomást, íme néhány rövidke véleménysütemény frissen bemutatott vagy éppenséggel bemutatás előtt álló filmekről.
Mielőtt bárki is azt gondolná, hogy a Prometheuson kívül más filmekről már nem is veszünk tudomást, íme néhány rövidke véleménysütemény frissen bemutatott vagy éppenséggel bemutatás előtt álló filmekről.
Iron Sky (2012). Kétségtelenül nagy teljesítmény több millió eurót összekalapozni egy olyan elszállt projektre, melyben a Hold sötét oldalán megbúvó nácik több évtized rejtőzködés után inváziót indítanak Földünk ellen, ugyanakkor nem ártott volna, ha a finn Timo Vourensola a kockamennyországból szalasztott alapötlet és néhány hatásos steampunk koncepció mellett egy forgatókönyvvel is felvértezte volna gyermekét, az Iron Sky-ban ugyanis szemlátomást ad hoc jelleggel történnek az események, melyhez még kultikus német arcok (Udo Kier, Götz Otto et al) is úgy statisztálnak, mintha csak a plakátjukat tolták volna be a díszletek közé. A film humoros, ám ez a humor valahol a primitív, az igénytelen és az offenzív között tendál, de a legnagyobb baj az, hogy attól még, hogy egy film szándékosan rossz, még nem lesz jó: az Iron Sky pedig olyan szélsőséges vehemenciával lapátolja magára a szart és a tespedt közhelyeket, hogy végül önmaga is egy közhelyes szarkupaccá válik. És azt a kifehérített fekát a büdös életben nem fogom megbocsájtani a film médiumának.
Moonrise Kingdom (Holdfény királyság, 2012). Wes Anderson jó tizenöt évvel ezelőtt mutatott be egy olyan a formanyelvet, amely annyira eredeti és annyira a sajátja, hogy utánozni majdhogynem képtelenség - de minimum megbocsáthatatlan, maximum parodizálható. Hogy eddig elkerülte az Oscar fénye, az leginkább annak köszönhető, hogy kifordult figurái jobbára egy normális alaphelyzet szürreális kivetülései voltak, és ebből a világból a Moonrise Kingdom sem lóg ki, ugyanakkor olyan bájjal bír, amely a bölcsész tarisznyarákokat és az izomtibiket egyaránt képes megszólítani, hisz jó eséllyel mindnyájan átéltük a gyerekkori szerelem lángoló naivitását. Eme film pedig egy cserkésztáborból megszökött szemüveges nebuló (kétségkívül Anderson alteregója) és egy, a kortársainál jóval érettebb és nőiesebb, ezért magányos tinédzserlány egymásra találásának eszményi története sok-sok kalanddal, melegséggel és élménnyel: ahogy azt a bennünk élő gyermek jóval fantáziadúsabb kiadása megálmodhatja. Anderson visszatérő és frissen rekrutált sztárjai többnyire csak asszisztálnak ehhez a makulátlan love story-hoz, de ez nem jelenti azt, hogy ne lenne meg mindnyájuk helye ebben a különleges univerzumban. Ha ezt a filmet nem jelölik egy valag Oscarra, akkor az Akadémiát szívelégtelenség miatt felőlem akár eutanáziában is részesíthetik.
Get the Gringo (Börtönregény, 2012). Volt idő, amikor Mel Gibson tömegeket vonzott moziba, mikor pszichopata ámokfutásai celluloidon innen maradtak, mikor Harrison Ford mellett ő volt Hollywood legnagyobb hőse, kinek kisfiúsan bolond vigyorának, átható kék tekintetének és az egész planétát megremegtető bosszúhadjáratainak látványáért te is, én is beálltunk a mozik előtti hosszú kígyózó sorokba. Hiányzott már ez a Gibson, és a Get the Gringónak hála újra itt van - ráncosabb és deresebb, kicsit döcögősen beinduló, ám jóval merészebb kiadásban, ugyanis ennek a Gibsonnak már nincs vesztenivalója (még a The Beaver bocsánatkérése a kvázi süket fülekre talált): fogta hát jól bejáratott figuráit - Riggset, Portert, sőt még William Wallace-t is -, azoknak is legkeményebb vonásait, és belőlük alakította ki ezt a névtelen figurát (a gringót), aki egy semmihez se (pontosabban "a világ legszarabb plázájához") mérhető mexikói börtön egyetlen amerikai foglyából az intézmény kulcsfigurájává válik, kifogyhatatlan gógyijának és mákjának hála. És közben hátulgombolósokat tanít móresre, kivénhedt kurvákkal kokettál, és számtalan alkalommal néz szembe a pisztolycsővel úgy, hogy nincs az az ég, hogy ebből a helyzetből is kidumálhatná magát. És mégis. Ó, és Clint Eastwood rajongóinak is muszáj látniuk ezt a filmet, s nem csak azért, mert a helyi rosszfiúkat egymás ellen kijátszó névtelen hős történetében egy régi kedvencükre ismerhetnek rá: az egyik jelenetben Gibbó szabály szerint átvedlik Eastwooddá, és leszállítja az év egyik legviccesebb jelenetét.
Chernobyl Diaries (Ideglelés Csernobilban, 2012). A Paranormal Activity-sorozatnak hála Oren Peli hirtelenjében horrorvédjeggyé vált, legalábbis a Chernobyl Diariest már az ő nevével promótálják, és ha így folytatja, hamarosan Eli Roth sorsára jut, ez a film ugyanis a "miért nem gondolt még erre senki?" szintű alapszituján kívül sajna minden ízében felejthető: még a közhelyei is csak addig idegesítőek, amíg maga a film tart, hisz a folyamatosan rossz döntéseket hozó fiatalok (váljunk szét! te maradj itt! várjuk meg, amíg besötétedik!) annyira fáradtak, hogy még azt is nehéz eldönteni, hogy ki az, akiért tulajdonképpen izgulni kell. Vannak olyan produkciók, amelyek ezt képesek előnyükre kovácsolni, de a forgatókönyvet jegyző Peli Shane Van Dyke társíróval és Bradley Parker rendezővel együtt túlságosan el van foglalva azzal, hogy egyik olcsó ijesztést a másikra halmozza, és közben itt-ott beollózon egy kis "found footage" marhaságot, meg valami ködös konspirálást abban a reményben, hogy a film után a nézők majd jól kitárgyalják azt. De nem hinném, hogy a film helyszínét szolgáltató Pripjátyon kívül bármi is megragadhatna: az idegbeteg vágásnak és kameracincálásnak hála még azokat a szerencsétlen mumusokat sem lehet kivenni, melyekkel a trailerek kecsegtetnek.