mostanság nem voltunk túl jóban. shyamalan meg én. alternatív hittanóráival, zöld üzeneteivel hol célba ért (the village), hol totálisan mellétrafált (signs, the happening), de a lényeg, hogy a nevével fémjelzett produkciók az utóbbi időkben nem csak kiváncsiságot, de gyanakvást is szültek. a the sixth sense idején ez még máshogy volt. ő volt az ultimate wunderkind, filmrajongó, filmkritikus szemében egyaránt (persze, mindig akadnak szakadárok...), s az unbreakable-t gigantikus elvárások előzték meg.

talán ez lehetett az oka annak, hogy első megtekintésre nem bomlott ki előttem a film igazi valója: minden idők legjobb képregényfilmje, amely... oops... nem képregény alapján készült. más nézőkkel egyetemben a csattanóra gyúrtam és elsuhantam a koncepciózusan felépített cselekmény felett.

az unbreakable jó pár évvel megelőzi a manapság divatossá vált eredettörténeteket.   szuperhőse, david dunn (bruce willis) végigjárja a képregényhősök felemelkedésének kanosszáját, ám a kockások szélsőséges ábrázolásmódját teljesen mellőzi, s valahol a realitás és a shyamalani álomvilág mezsgyéjén egyensúlyoz. mentorán, elijah price-on (samuel l. jackson)keresztül david számos jelet kap - a nézővel együtt, ezeket másodszori megtekintésre lehet csak igazán elhelyezni a képben, hisz míg a túldimenzionált főellenségekről, mítikus alapokról és énkeresésről szóló beszámolók első körben képregényes túlzásoknak hatnak, másodszorra valamennyi jelző megkapja a filmbeli párját. mert vannak filmek, melyek megújulnak.

az üzenet természetesen ezúttal is a hit körül csapódik le - ne kérdőjelezd meg magad, légy, akinek lenned kell -, ezúttal globális és felsőbbrendű mellékíztől mentesen. a csoda tehát nem a konklúzióval és az enyhén csavart befejezéssel jön, hanem a legelejétől jelen van, ha egy szomorú jellemdrámaként közelítjük meg shyamalan filmjét, ha felismerjük benne a szuperhősök apotézisét.

ezek után kell-e magasztalni a zenét, a képeket, a jelmezeket és a színészi teljesítményt?