Los Angeles, 1988. Limuzin fordul be a Nakatomi irodaház parkolójába, felhúzott ablakain át dübörög a Run D.M.C.. Az autóból kiszállva John McClane még szív egy mélyet cigarettájából, miközben a lábai előtt tornyosuló épületet méri végig. Nem is sejti, hogy negyed évszázaddal később éppen ötödik elcseszett napját várják majd milliók világszerte, hogy neve pont lesz egy szakasz végén, és nagy kezdőbetű egy új, napjainkban is tartó szakasz elején. Mire McClane megsebezve, összetörve, de győztesen kisétál az épületből, nem csupán Hans Gruber és kompániája tűnnek el a föld színéről, de velük együtt sírba száll az elpusztíthatatlan egyszemélyes hadseregek ideje, hogy teret kapjon az új szenzáció: az érző, vérző hős.

A nyolcvanas évek végére az akciófilmek szerelmesei belefáradtak a fáradhatatlan félistenek látványába. Egészen addig elképzelhetetlen volt bármilyen mélységről beszélni velük kapcsolatban, a szűkös eszköztárral dolgozó testépítők néha ugyan tenyerükből etettek meg egy őzgidát, de csak hogy újult erővel vethessék bele magukat a vérgőzös csatározások sűrűjébe, és csípőből tüzelhessenek mindenre, ami mozog. 1987-ben Richard Donner és Shane Black nem kevés sikerrel küldött két rendőrt John Matrix, Rambo és a Reagan-éra kevesebb hírnévre vergődött titánjai ellen, de az igazi áttörést egy évvel később egy New York-i rendőr hozta el az angyalok városába(n). McClane attól volt különleges, hogy nem volt különleges, semmilyen értelemben sem. Egy átlagos fizikumú rendőr átlagos gondokkal, akinek legnagyobb felfedezése, hogy a hősiesség nem növekszik egyenes arányban a testfelépítéssel.

A Drágán add az életed! kultikus sikerének titkát nem őrzi hét lakat, éppen csak néhány tehetséges ember nyújtotta legjobbját a mindig rosszkor, rossz helyen lévő főszereplővel ellentétben a lehető legjobbkor. Az addig leginkább A simlis és a szende sorozatból ismert Bruce Willis, az első filmszerepében briliáns alakítást nyújtó Alan Rickman, és a Ragadozó sikerével köztudatba robbant John McTiernan mellett a Roderick Thorp regény elemeit a kor szavát meghallva mesterien átrendező forgatókönyv írói, Steven E. de Souza és Jeb Stuart, a feszültséget tanítani való profizmussal adagoló Michael Kamen zeneszerző, és a kiválóan összeválogatott mellékszereplő gárda egyaránt átlagon felüli teljesítményt nyújtott, még ha utóbbiak legtöbbjének a film nem csak karrierjük kezdetét, de végét is jelentette.

Mi sem igazolja jobban a film által fektetett új alapok létjogosultságát, mint a lábnyomába lépni igyekvő, többségében persze porba hulló próbálkozások sokasága, még ha néhány, mint a Jan de Bont által rendezett Féktelenül vagy a tárgyalt film folytatását is rendező Renny Harlin Függő játszma című filmje eredményes vállalásnak is bizonyultak. Mégis az újragondolt piszkos tizenkettő élére álló Alan Rickman volt az, aki hosszú idő után először nem valami rosszul értelmezett felelősségtudattól vezérelt bosszú, hazafiasság vagy szent cél nevében indított offenzívát a Joseph Yoshinobu Takagi vagyonát őrző páncélszekrény ellen, hanem közönséges kapzsiságból. A zseniális jelenet, melyben Hans és Karl éppen csak nem röhögik el magukat, miközben félrevezetik a szövetségieket indítékaikkal kapcsolatban, a mindenkori antagonisták motivációit olcsón megúszni igyekvő filmek gyomorszájára mért legsúlyosabb ütés.

Legalább ennyire forradalmi ideának számított a fekete lyukakból végtelenül ömlő koporsótöltelékek helyett névvel, háttérrel, egyéni személyiségjegyekkel ellátott fegyvereseket küldeni a főhős ellen, aki ráadásul balszerencséjére Hans jobbkezének öccsét iktatja ki először, ezzel egy olyan halálos fenyegetést hozva saját fejére, ami csak sorozatos szerencséjének köszönhetően nem gyűri őt maga alá. A halk szavú Karl a játékidő során többször okoz fejtörést McClane számára, mint a társaság egésze, hol ravaszul kerül a harc hevében fejvesztve menekülő rendőr háta mögé, hogy aztán egy szellőzőaknába kényszerítse, hol egy teljes emelet üveglapjaival borítja be a mezítláb túlélni próbáló hős kényszerű játszóterét, hol pedig némán kivárja, míg McClane fejében összeáll a kép, és ekkor szorítja sarokba, hogy aztán az utolsó percekben halottaiból feltámadó gyilkológép hullája végül a túlzás határvonalán terüljön el.

Hans, Karl, Argyle és a Twinkies éves bevételének jelentős részéért felelős Powell jelenléte azonban hiábavaló volna John McClane, illetve Bruce Willis nélkül. A folytatásokban egyre vadabb lóra ültetett rendőrtiszt a játékidő során csak néha rugaszkodik el a realitás talajától, a később rutinná érő magabiztosságot ekkor még hírből sem ismerő Willis minden mozdulata hozzátesz a legendává éréshez. A kor megfáradt ideáljaitól nem is eshetne távolabb egy férfi, aki nem a hazájáért megy háborúba, és nem halott bajtársait torolja meg, csak túszul ejtett feleségét akarja magához ölelni a nap végén, hogy hazamehessenek gyermekeikhez. Nem szaval buzdító monológot a végső ütközet előtt, nem pazarol színpadias perceket a felkészülésre, miközben zúgnak a fanfárok, csak talpára tekeri koszos trikóját, bízva abban, hogy nem vérzik el, és maradék két töltényét ügyesen osztja be. És ha már így alakult, az a legkevesebb, hogy megenged magának egy pusztító egysorost. Ennyi jár.

Az elmúlt 25 esztendő kérdőjeleket nem tűrően igazolta, hogy a John McTiernan rendezésében készült klasszikus által képviselt koncepciónak helye van az akciófilmek történelmében. Őfelsége titkos ügynöke is meghajolt akarata előtt, a XXI. század eddigi egyetlen, magának helyet szorító akcióhőse is hasonló szellemiségben fogant, de még a T-800-as modell is megtanult érezni, mire második alkalommal érkezett vissza a jövőből. Miközben a Drágán add az életed! előtti akciófilmek sztárjai már kétes sikereiket is csak önmaguk paródiájukként élik meg, a megfakult VHS szalagok, az egészen abszurd módon divatra vergődő fehér trikók, és a tény, hogy e sorok írójának egyébként filmszerető szülei ma már csak John McClane kedvéért váltanak mozijegyet, mind azt igazolják, hogy a sokszor meggyötört hadnagy képtelen kimenni a divatból, hiszen azt ő maga írja.