toolról írni nem lehet, érezni kell. tekintsd ezt akár kibúvónak is, hogy csak röviden reagálok, de ki vagyok én, hogy megpróbáljam szavakba önteni ezt a zenét? áhítottal teli hallgatóság. mondjuk, ebbe az állatfajba beillek.

már megtanultuk, hogy lehet könnyen előrekeveredni (koncert kezdetéig maradj elől és a szélen, aztán mikor felcsendül a zenebona, és a sorok fellazulnak, akkor gyorsan szivárogj be), így ismét a harmadik sorból hegyezhettem a fülemet, s hamar megállapítottam, hogy a tool fellépése nem koncert, inkább egyfajta esemény. általában audiovizuális, tegnap viszont a basszgitáros adam jones által összerakott észbontó klipek kevésbé érvényesültek, s egy idő után inkább lezárt szemhéjjal ittam magamba a rendszertelenül is logikus dob-gitár művészetet.

az énekes/billentyűs maynard valahol hátul rejtőzik, jobbra adam jones, bal szélen justin chancellor (szólógitár), a dobok mögött danny carey. a showcase sehol, headbangelés is csak módjával: a félrevonult tagok alázattal adóznak a zenének, amit valamilyen isteni véletlen folytán ők adnak elő, mert odafenn ezt a sorsot szánták nekik.

egy idő után a nézőkön hallgatóságon is észrevehető, hogy itt többről van szó egy egyszerű koncertnél. a mozgolódás gyorsan elhal, a rendbontó elemek elpárolognak, és szégyenlősen bólogató fejek mellett csak tátott szájú bámulást és lehunyt szemű extázist láthatsz. ha érdekel. de nem, mert inkább megéled ezt az egészet jambitól lateralusig.

ty szerint a tool szar fesztiválokon. igaza van. de nem azért, mert a vizuál rész visszafogottabb. nope. a tóltól-tolig okozza a keserűséget, mert ha a tool csak 75 percet játszik, akkor szomjas maradsz.

mókás kontraszt toolon túl napalm death koncertrendezvényt látogatni, amely olyan, mint gyors egymást követő pukkanások sorozata, tehát grindcore. otto von schirach akusztikus hangszerekkel. vagy fordítva. de jöhetne már vmi kollaboráció, aztán meg az apokalipszis négy lovasa.

előlemberek elől

tegnap ilyenkor még nem gondoltam volna, hogy fél óra után otthagyom a francba azt a bandát, akik egykoron szalonképessé tették a prüntyögős-integetős trance-et, s valamikor 2001-ben (ugye jól emlékszem?) az akkori sziget talán legnagyobb buliját csinálták.

én öregebb lettem, bevallom, de hogy ezek hárman semmit se fejlődtek, az már szinte fájó. csukott szemmel meg lehetett jósolni, melyik sláger mikor jön, hány percig tart, és a szünetekben épp milyen negédes közhelyt fog mondani maxi jazz, akinek a színpadi hangja olyan, mintha egy kecske danolászna mosdatlan répával az ánuszában.

ácsorgunk, nem haladunk

fú, hát tök ciki volt szemben állni ezzel a robotizált kirakattal, amit a környező nép meg simán bekajált. we come as one... as a big fucking mindless machine.

a többi címszavakban:

• nem akarok magyar mtv-t
• a wan2 hangmérnökének vérét akarom
• hiába kopik let a "szakmai/press" a hetijegyedről, nem kapsz másikat
• ha így is be akarsz jutni a nagyszínpad melletti vip-bplaccra, akkor a sráccal beszélj, ne a csajjal
• a helyben sütött kürtöskalács kb. 15 percig fogyasztható, utána kőkeményre összeszikkad

reznor pénteken megígérte, hogy itt lesznek, hát itt is voltak és itt is maradnak (*szívére mutat*), míg világ a világ, de ae első tokyo hotel koncertjéig biztosan. 2005 nyarán, mikor legutóbb élőben láttam őket, elkövettem azt a hibát, hogy túlzásba vittem az alapozást, így csak a testem emlékezett a bulira, én magam nem igazán. ezt a fiaskót nem követhettem el újra, mert hát hiába volt kijózanító az első sorok szaunája, magától a zenétől minden műértő megrészegült.

a 42 éves reznor és folyamatosan formálódó bandája az évek során valamivel megfontoltabb lett: már nem tépték darabokra sem a színpadot, sem magukat, gondolom, valahol rájöttek, hogy önmagában a zene is elég ahhoz, hogy a hallgatóságot lenyűgözze, felzaklassa, kifektesse. szerencsére, felnőtté válásról szó sincs, hisz az a művészet halála, s az indulatok azért elszabadultak kisebb adagokban, ügyesen, melynek egy fender gitár látta kárát.

szóval azok ott öten jól érezték magukat, miközben végig professzinoális performanszot produkáltak: a közönség egészéről nem tudok nyilatkozni, de mi ötszázan ott az első sorokban eggyé váltunk - zenével, mozgással, egymással, mintha visszaléptünk volna a babilon előtti időkbe.

középen, elől a hangosítás is gyönyörű volt (a jóval távolabbról figyelő zs szerint viszont a basszus mindent elnyomott), s ez leginkább a the great destroyernél volt tetten érhető, mivel annak minden egyes brutálisan finom elektro zördülése átjött: a közönség laikusabb fele nem is tudott mit kezdeni az aphex twin legelborultabb napjait idéző zajparádéval, míg ági csak simán ledupstepezte. :)

bármennyire nem kedvelem az új albumot, számomra ez volt a koncert egyik csúcspontja olyan személyes kedvencek, mint a burn és az eraser mellett. gossip: ez utóbbi alatt majdnem meggyilkoltunk egy idióta hollandot(?), aki elkezdett szirénázni egy játék-megafonnal.

még több gossip: pár percig azt hittem, lekésem a show elejét, ugyanis nagyivó balázs barátom beígért nekem egy backstage pozíciót, amiről aztán kiderült, hogy nem más, mint a vip-kert, ahová én is be tudtam menni (amíg le nem kopott a szalagomról a "szakmai" jelzés, ami miatt némi később problémába is ütköztem egy görcsös ajtónálló kisasszony által). némi rohangászás és sármászás után végül a legjobb helyen kötöttünk ki ty-jal és lapáttal, habár szitne biztos voltam benne, hogy pillanatok alatt elveszítem őket, de elől olyan durva prés alakult ki, hogy szinte végig egymás mellett maradtunk. egyik oldalamban egy szemüveges kocarajongó, hátamban egy halálra rémült kiscsitri, én meg vmi csaj busa hajkoronáján keresztül vettem a levegőt. muszáj volt némi helyet csinálni. :)

és akkor a tények: a banda közel 100 percig volt színpadon, egyáltalán nem várakoztattak meg minket; visszatapsolás nem volt, az apróbb szünetek a színpad gyors átrendezéséhez kellettek, szóval nettó 90-95 percet játszottak. a hurt alatt valahol a hátam mögött kisebb fajta vitaest bontakozott ki, hogy ez most akkor egy johnny cash-szám feldolgozása vagy fordítva. ha az olvasók közül esetleg valaki nem tudná, annak elárulom: a néhai man in black adaptálta a trent által írt dalt.

íme az index fórumáról elcsent setlist:

Hyperpower!
The Beginning of the End
Heresy
Terrible Lie
March of the Pigs
Closer
Survivalism
Gave Up
Me, I'm Not
The Great Destroyer
Eraser
Only
Wish
The Good Soldier
Dead Souls
Suck
The Hand That Feeds
Head Like a Hole
Hurt

a lista nem teljes, ugyanis volt még burn, no you don't (az egyetlen szám a fragile-ról :\ ) és az it's a rainy man. na jó, ez utóbbi nem. napestig lehetne sorolni, mit hiányoltam (the wretched, starfuckers inc., something i can never have), s vannak olyan zseniális dalok, amiket soha/nem nagyon szoktak játszani (we're in this together, the perfect drug, all the love in the world), hát most se tettek kivételt.

valahol a koncert hevében trent megícsérte a tömeget, felemlegette a skinny puppy-t és remélem magában elhatározta, hogy nem ez volt az első és utolsó alkalom, hogy magyarországra jött koncertezni.

azt hiszem, tegnap este más említésre méltó dolog nem történt.

az elslamposkodott második nap után lóti-futi következett. programot szervezni nem mennyország, ott lenni mindenhol pedig már ránézésre fizikai képtelenség. nem is jött össze, de hát a szigethez hozzátartozik a közepén félbehagyott/elkezdett koncert. csak az esőt tudnám feledni...

szóval zs-vel már hatkor kirontottunk a szigetre, mert azt mondtam neki, hogy laurent garnier jó lesz (gondolatban hozzátettem, remélem). a francia technofater annak idején virágzásnak indította európában az acidet, később viccet csinált a darálós technóból, most meg kiharcolta magának a nagyszínpadot, ahol aztán improvizatív, köldöknézős acid jazzel baszta a legyet, s rövid úton a pink miatt kitévedt családok idegeire ment. tulajdonképpen baromira untam, ugrálni csak a crispy baconre sikerült, arra viszont nagyon, pedig azt mondta, ez régi cucc és már nem szokta játszani. ne merészelje.

 őszülő halánték, rogyadozó térd, fáradt muzsika

pink alatt csónakházaztunk, bolhapiacoztunk és félve figyeltük az eget. az eső első körben még elmaradt... időközben besötétedett, s csak visszaviitt minket a rózsaszínköves út a pink-punk végére. épp a ráadás ment (let's get this party started) dandy warholsszal és eurythmicsszel ízesítve. távolról is látszott, hogy a csajt élőben a vokalistái adják el.

a hammerworld látogatói bizonyára nagyot néztek, hogy a tíz körül fellépő zenekar ki mert jönni a szanpadra gitár nélkül. tulajdonképpen nem is értem, mit keresett a skiny puppy a haragos húrok házában (ezt inkább nem védetem le :), viszont hálát adtam a sorsnak, hogy oda tették, és nem mondjuk a wan2-ba, ugyanis a kalapácsvilág hangosítása valami bitang jó. valószínűleg ezért is jött be sokkal jobban a buli, mint a két évvel ezelőtti nagyszínpados hepaj, amely látvány tekintetében ugyan erősebb volt (lásd itt), de azt inkább bámultam, ez viszont megmozgatott, ami nem utolsósorban a remek új album (mythmaker) számainak ("jesus wants to be ugli!") köszönhető.

bábszínház és gyerekzsúr

zs-n látszott, hogy nehezen bírja a technopopot (a közönség soraiból hamar el is tűntek a göndör-böngyörök), így igazából neki köszönhetem, hogy útban a mokkába elcsíptük trent reznort, aki egy kisebb isten (a szó legszoros értelmében véve is).

reznor's back!

szegény zs, ha tudta volna, mi vár rá a mokkában, inkább ragaszkodott volna skinny puppy-hoz. egy számomra ismeretlen dj reklámszatyorból pakolta a dnb-t, ugyanis a fél 11-re beígért otto von schirach/pándi balázs giggel megvárták a puppyk végét. aztán elkezdődött a jelmezbállal, guminődobálással egybekötött hörgős zúzda, ami elől akár haza is menekülhettünk volna, de egy dél-amerikai cimborám koncertje éjfél után kezdődött a cöxzpónban, s én megígértem neki, hogy megnézem. zs hulla volt, de kitartott (persze, bárhol máshol, csak nem a mokkában), megpróbáltunk bejutni cassiusra, de a wan2-ban teltház volt, keringtünk egy sort, végül aztán az eső hazamosott minket (mert a cöxben is teltház lett hirtelen).

isteni, hogy épp most is szakad az áldás. esélyes, hogy a nin megismétli a woodstocki giget, mi meg dagonyázunk majd. fürdőnadrágban megyek.

az emberek állatok. a civilizáltság bármely foka pillanatok alatt képes lebomlani róluk, ha valami rendkívüli dolog történik velük: nem kell az, hogy pisztolyt fogjanak a fejedhez, vagy megnyerd a lottó ötöst, elég ha szembejön veled egy sztár - egyéntől függően ez lehet győzike, demjén rózsi, akár justin timberlake -, és már vissza is mentél papucsállatkába.

vagy veled ilyesmi még soha nem történt meg? te ugye prodi módon, hidegvéredet megőrizve, szarkasztikus távolságtartásodat megtartva értetlenkednél, hogy "ebben mi a nagy szám?". tegnap estével bezárólag én is úgy hittem, hogy a celebspotting, mint műfaj, mint misszió, mint bármi, kiváltképp mint aktív részvétel messze áll tőlem, aztán a sors úgy hozta, hogy hatalmas megmérettetés elé kerültem, s elbuktam, de csúnyán.

most gondolkodj el azon, ki az a zenész, akit a legnagyobbnak tartasz a földön. lehet akár halott, az én esetemben teljesen mindegy, csak vonzalmad legyen hozzá tökéletesen aszexuális, magyarán rajongásod, tiszteleted kizárólag tehetségéhez, munkásságához fűződjön. nos, az én szememben ez az ember trent reznor, a nine inch nails frontembere. tegnap találkoztam vele.

egészen véletlenül, ha lehet ilyet mondani, hisz zs-vel egy félig megemésztett skinny puppy koncertet hagytunk ott, annak ellenére, hogy kb. ezerszer jobb volt, mint a tavalyelőtti nagyszínpados. otto von schirachot vettük célba a mokkába, s az úton lépdelve kiszúrtam trentet hátulról. hármasban sétált  a kijárat felé (mint később megtudtam, ő is a skinny puppy-ról jött). zs szerint egyszerűen nem lehetett ő, mert túl kicsi volt, nem az az elefántnyakú óriás, aki a színpadon azt üvölti, hogy "...like an animal". csupán egy alacsony emberke, aki ásványvizes palackkal a kezében elvegyül a rezignált szigetelők között. de néhány másodperccel később már zs is tudta, hogy trent reznor az (egy világ omlott össze benne, de ő nő, ez érthető.)

szívem persze hevesen el kezdett verni, hirtelen eszembe jutott mindaz az élmény, amit az évek során a NIN szerzett nekem, meg persze, semmi sem jutott eszembe, végül aztán megvontam a vállam: oké, ez trent reznor, nagyszerű, itt lépked előttem, ennyi. azért egy képet csináltam róla hátulról, s volt is emiatt lelkiismeretfurdalásom.

sétálgattunk mögöttük, aztán ők elkanyarodtak egy másik irányba, mi meg tovább lépdeltünk a mokka irányába. igen ám, de biztos elvétették a kanyart, ugyanis feltűntek mögöttünk, és ekkor jött elő bennem a papucsállatka-effektus. szóltam zs-nek, hogy "állj és pózolj", mintha őt fotóznám, és mikor mellénk értek, katt. ez lett belőle:

akár daniel auteuil is lehetne

zs-t a kedvedért levágtam jobbról, de tuti, hogy ezt a képet még az unokáinak is mutogatni fogja, hehe.

akár itt vége is lehetne a sztorinak, csak hogy trenték megálltak. megérkeztek a taxiállomáshoz: mára gondolom, részükről ennyi volt a szigetelés. nem volt mit tennem, oda kellett mennem, hogy köszönetet mondjak. gumilábakon, valószínűleg idétlenül vigyorogva, de oda kellett mennem. valami kacifántos gratulációt készültem kipréselni magamból, aztán persze, nem jött össze. addig jutottam, hogy "mr reznor, can i shake your hand?" és trent bármiféle modorosság, fintor vagy terhes pillantás nélkül mosolyogva megrázta a kezem, és annyit kérdezett: "you're coming tomorrow?" nem, dehogy, a hammerworldbe megyek akelára. "of course" hebegtem. "we're gonna here" mondta és ismét megrázta a kezem. mielőtt eloldalogtam volna, valami totális hülyeséget mondtam neki, amire szerencsére már csak nyomokban emlékszem - fogjuk rá az elfogyasztott dreherre, de inkább a szituáció tehet róla: állat voltam, de mit ne mondjak, szerencsés.

"give me a break!" akár ez is lehetne a mottója a második, meglehetősen röpke szigetelős napnak. most egy kis nyekergésnek kéne következnie arról, milyen hulla voltam egész nap, ehelyett férfiasan megvallom, hogy csak a the chemical brothersre értem ki - bármennyire is érdekelt, mit tud kihozni damon albarn legújabb projectjéből. szóval lazulósra vettem a formát, de a fenti kiáltás elsősorban másnak/másról szól.

nem tudom, te hogy vagy vele, de nekem baromira hiányzik a kemikális testvérek első két albumát uraló tört mennyország. manapság mindenki döngöl, az egészségesen koszos ütemekről (elnézést a képzavarért) meg leszoktak az emberek. sajnos ez a chemical brothersről is elmondható, akik olyan monoton techno zúzdát priodukáltak tegnap, amelybe még a block rockin' beats sem fért bele, pedig anno széles körben ez a nóta adta el a bandát.

a minap megint próbálkoztam az új albummal: vannak rajta ízletes dolgok, de az egész inkább zajos, semmint tartalmas. a tegnapi bulin jó pár zene be is köszönt a we are the nightról: példának okáért a címadó muzsika, a the klaxonsszal közösen kotyvasztott all rights reserved, a saturate (a robbanó festékgolyókkal), meg persze a do it again.

a katalógusból előkerült a galvanize, a hey boy, hey girl, az out of control és egyéb tüc-tüc zene, az eletrobankból (tudod, melynek klipjében sofia coppola talajozik) csupán néhány taktust kaptam, pedig már kezdtem bizakodni... rég volt, meg minden, de a majdnem konstans 4/4 után a közönség kb. szétszedte volna a szigetet egy elektrobank/leave home/block rockin beats/loops of fury kombóra...

szóval volt alkalmam rácsodálkozni a kiszabott jó vizuálra, amely nem csupán méreteiben, de látványvilágában is impresszív volt: breaktáncosok, gonosz bohócfejek és robotok hada özönlötték el a színpadot, s ez még az amúgy érdektelen német turistákat is néma szájtátásra késztette. a nagyszínpad hangosítása némileg fejlődött az utóbbi évekhez képest, az upgrade leginkább a mélynyomókat érintheti, ugyanis a basszustól majd lerepült a fejem. ezek lennének a hideg tények. másfél óra döngölés, minden idők talán legjelentéktelenebb visszatapsolásával. 

koncert után ásítozva zsibongva bevetettem magam a csónakház kertjébe (el ne áruld senkinek, de kb. a sziget legjobb helye), ahol csatlakozott hozzám zs vérben forgó szemekkel: ez lenne a brazil metál mellékhatása? :) a nap többi része más lapra tartozik.

ha bő öt évvel ezelőtt azt mondom, matt damonból lesz korunk legnagyobb akciósztárja, valószínűleg fejemre borítasz egy rézkondért és addig döngeted, amíg elfelejtem ezt a baromságot. hisz a jó will huntingból, danny ocean halkszívű csatlósából, szóval ebből a jólfésült turcsi huszárból maximum egy bábfilmben lehet akciósztár. jobban mondva ott sem.

és mégis. az ultimátummal bebizonyosodott, hogy azon akciósztároké a jövő, akik ha kell, kemények és könyörtelenek, de ha meghívnak teázni, akkor sem nézel hülyén és még a csésze sem fog remegni a kezedben.

elég nagy balgaság lenne viszont, ha ezt az alapvetést egyedül csak matt damonnak tulajdonítanám, hisz a bourne-örökség nem lenne oly jelentős, ha nem a műfajt kétségkívül megreformáló doug liman és a nálánál is szuperiorabb rendezői érzékkel bíró paul grengrass vezényelte volna le a bourne-filmeket.

és hihetetlen, de igaz: a brit greengrassnak sikerült még a karfaformáló elődöknél is intenzívebb filmet forgatnia. nem túl gyakran fordul elő velem az, hogy egy produkció annyira hat rám, hogy nézése közben az olyan alapvető fiziológiai szükségletekről is elfeledkezem, mint a levegővétel, melynek aztán - az ájulást megelőzendő - csuklás szerű sóhaj az eredménye. életveszélyes ez a film: tucatjával írtja ki maga melől az eddig akciófilmnek csúfolt pucc-produkciókat, a beszólásokkal és fárasztó coolsággal dobálózó zsenge hősökkel együtt. pedig bourne csak egy egzisztenciális problémákkal küszködő verőember, aki két dolgot szeretne: megtudni, honnan jött és azt, hogy ő dönthesse el, hogy hová akar menni.

mint kiderül, egyik vágy sem olyan könnyen kielégíthető, hisz egykori megbízóinak még mindig szálkát jelent a szabadon kószáló fejvadász és eszük ágában sincs nyilvánosságra hozni a kiképző program alapjait, amely révén jason bourne megszületett - hisz a végén még kiderülne, hogy nem kaptak rá engedélyt odafennről. nem is nézik jó szemmel azt, amikor egy angol újságíró (paddy considine) szagot fog, a zsurnaliszta tényfeltáró cikkjeire azonban bourne is felfigyel, és megkezdődik a versenyfutás az idővel és a térrel, hogy ki tudja előbb nyakon csípni a firkászt.

további részleteket elárulni nem lenne szép dolog, pedig nagy kedvvel ecsetelném, hogy bourne mely városokban csinál rendet, hány fogdmeget ártalmatlanít, milyen járműveket ül meg és így tovább. annyit elárulhatok, hogy a fickó brutális hatékonysággal működik, mintha csak egy robot lenne, de bourne-nak lelke van, méghozzá hasadt: csak kényszerhelyzetben jön elő belőle a szuperkém. mert hát ilyen egy igazi megaspion, ezt a broccoliék is jól tudják, hisz a bourne-filmek szájíze szerint revampolták a 007-est. zabálta is a nép.

no, ezt a filmet próbálja meg bárki greengrass után csinálni! a brit rendezőzseniről már korai filmjei alapján bebizonyosodott hogy hihetetlenül együtt tud élni a kamerával, s ugyan vannak emberek, akiket kifejezetten idegesítenek zaklatott felvételei, viszont a kukkoló kameranézet, a testközeli felvételek és a kegyetlen intenzitású vágás egyértelműen azt az érzést sugallja, mintha ott lennél az akció sűrűjében. valami hasonlót szeretett volna michael bay is elérni a transformersszel, csak hát a testközeliség egyszerűen nem működik, amikor a felvételek során nincs is test, amit meg lehetne közelíteni...

hibák viszont a bourne ultimátumban is akadnak. julia stiles kibővített szerepeltetése izzadtság szagú, röpke kis színvalása már-már ciki, s engem már a második részben is baromira zavart az a profi bérgyilok, aki nem bizonyosodott meg arról, hogy a célpont tényleg halott, erre most megint bekövetkezik egy hasonló melléfogás. a szétégett aktatáskában épen maradt papírfecni és az ablak felé fordított széf viszont elnézhető elemek egy nagy nyári blockbusterben, melyről igazán példát vehetne az egész hollywoodi apparátus. (trailer)

mostanában minden bulibeszámolómban ott virít a konklúzió, hogy "öreg vagyok én már ehhez a szarhoz", és mégis, az ember nem lehet elég rottyadt a szigethez, mert ott aztán a kor igazán nem számít, hisz egyszerre megfiatalít és sírba dönt. nekem például egy csomó dolgot sikerült ma elkövetnem: kétszer eláztam és kétszer ki is józanodtam, kimentem, hazajöttem, aztán megint kimentem, aztán haza sem jöttem hajnalig és még erre a nyavalyás beszámolóra is maradt szuflám.

azt mondjuk, nem t'om, hogy mennyi, mindenesetre a hangzatosságért nem vállalok felelősséget. különben is, olyan részeken fájok épp, melyek kiderítéséhez túl fáradt vagyok. punktum.

ez a tizenötödik sziget, de akár a tizennegyedik és a tizenhatodik is lehetne, első csekkre túl sok változást nem tapasztaltam: eltűnt a viva kapu, könnyebbé vált a bejutás, tíz forinttal drágább lett az óriás rudi, a szárazság miatt nagyobb lett a por és mindenhol feltűntek az emósok. szememben a többi maradt a régiben, s kikérem magamnak, hogy öregedtem volna egy évet. mert nem.

nitzer ebb indított, amelyről csak úgy süt a germánium, mégis brit banda, s sötét hangulat ide vagy oda, nem ők fognak játszani a temetésemen. az EBM amúgy sem túl bonyolult zene, de ők még ezt is képesek kockára vágni, ennek ellenére a kezdetekben lézengő 150 ember megtízszereződött, mire belejöttek a zenélésbe, s ha jól láttam, három és fél ember még pogóra hajlamos mozdulatokat is tett, hogy oda ne rohanjak.

ebbék után hazahúztam, ugyanis velem együtt a hűtőt fel kellett tölteni olyan értékekkel (sör), melyek nélkül az ember fia nem létezhez szigetelés során. később ty cimborámmal és lapátfülü csatlósával a már törzshelynek számító csónakházban futottunk össze, hogy sörbe fojtsuk örömünket, de ez mellékes.

tizenegytől az unkle volt beígérve a wan2 sátorba, ebbe a kis szarba, s még most sem értem, miért száműzték korunk egyik legfontosabb formációját a nagyszínpadról. annak fényében meg főleg nem, hogy az unkle nem djszettet nyomott, nem is kétfős laptop-haknit, hanem full zenekaros fellépést 8-10 taggal (énekesektől függően), s ha nem lett volna ennyire elkeserítően szar a hangosítás és fülledten sötét a wan2 sátor, akkor talán életem legjobb koncertjét éltem volna meg.

megjegyzem, valószínűleg ez a kantár mentette meg az életemet, hisz koromra fittyet hányva ugráltam végig az egész show-t, melynek összes számát ismertem és még azokat is visíttottam, melyek szövegét nem is ismertem. de hát így megy ez. file és lavelle mellett még gavin clarkot sikerült beazonosítanom, akinek élőben is ugyanúgy szívbe markol a hangja, mint az új lemezen. thom yorke, ian brown, ian astbury és a többiek csak felvételről szóltak (szép is lett volna, ha kameóznak abban a sátorveremben), mindenesetre a két gitáros, szintis, dobos és khm.. laptopos élőben nyomta alá a zenét, s nem volt kímélet. még a lassulósabb rabbit in your headlights alatt sem lehetett fellélegezni, hisz simán kettévágták az eye for an eye-jal.

miután dave gahant meghazudtoló mennyiségű izzadságot fogtam fel a ruházatommal, a koncert egyszer csak véget ért. zs meg sem próbált előre türemkedni velem (előre=a menthetetlenül elharapózó pogó intenzitásától függően 2-10. sor), utána viszont ty-jal és lapáttal elkísért a nagyszínpad melletti vip placcra, ahol egy könyvelési hiba folytán három helyett hat tálnyi kaját sóztak ránk, vagy csak a lapát baszta el a rendelést, most már soha nem fogom megtudni.

a nagy zabálást viszont ellensúlyozta az a bő egy órás pattogás, melyet a mokkacukában produkáltam temper d "négydeckes" szettjére, amely a tőle megszokott minőséget és változatosságot hozta (sok-sok slágerteaserrel megtüzdelt szelekció, amelyben felváltva dominál a technostep és a bohóckodás). három után irány haza, barátnő el, zuhany pipa, gép bekapcs, beszámoló megír, s most alvás.

az első film szórakoztató zsánerdarab volt: a történet alapját klasszikus zombiváz szolgáltatta, újdonságot csupán a körítésben találhattál. jó színészeket, (most már nem annyira) újszerű rögzítést és a mainstreamre hajazó eurocinemát jellemző koszos nihilt (legutóbbi példa: children of men) a folytatásban is találhatsz, épp ezért nem lehet megemészteni, hogy a 28 weeks later romero helyett az emmerich-iskolát követi.

puff neki. hőseink hol mindent felemésztő tűzgolyók, hol pedig mérges gázok elől futnak (nem vicc), a szabadkezet kapott katonaság túlságosan sok energiát feccöl abba, hogy olyan célpontokat (=hőseink) hajkurásszon, akik 1000%, hogy nem fertőzöttek, és még némi zombi-vérfertőzéses családi dráma is helyet kap a visszatérő főmumusról már nem is beszélve.

a juan carlos fresnadillo (intacto) által levezényelt folytatás egészen odáig érdekes, amíg újból ki nem tör a járvány: mindig is kíváncsi voltam arra, milyen lehet a nagy újrakezdés egy makrokatasztrófa után, s a film egészen addig a pillanatig hitelesnek is tűnik, amíg el nem kezdődik a vérengzés.

ez utóbbiban azért kedvedre fürdőzhetsz - már ha látsz valamit a rángatózó kamerázás miatt -, hisz van itt sniperes népírtás, szemkinyomás, torokszéttépés és főmenü gyanánt egy kis helikopter-propelleres fű- és főnyírás. ezekért a pillanatokért simán érdemes végigülni ezt a mozit, ami a 28wl-t executive producerként jegyző danny boyle legutóbbi filmjéhez, a sunshine-hoz hasonlóan különleges élvezetet ígér, aztán jól pofára ejt. (trailer)

ezek a sárgák nem most jöttek le a falvédőről. a simpson-család idén tölti be huszadik életévét. 1987-ben az írónak készülő, amúgy egy nyulas képregényből (life in hell) élő matt groeninget a fenti strip rajongójaként megkereste james l. brooks, a the tracy ullman show producere (amúgy pedig a becéző szavak oscar-díjas rendezője), hogy készítsen 1-2 perces rajzfilmbetéteket a műsorához. megszületett a simpson-família, melynek tagjai első körben egyáltalán nem hasonlítottak mostani önmagukrra, mondhatni, a meglehetősen ijesztően néztek ki. még maga a szülőatya sem bízott bennük túlzottan, aztán megtörtént az amerikai csoda: a nép bekajálta a fura figurákat, a the simpsons meg különálló show-t kapott, melyet egy vadi új fox brand jól meg is lovagolt, s íme: a család sikere még ma is töretlen, minden idők legnépszerűbb, leghosszabb ideje futó sitcomja már a 18-ik évadnál tart.

és már 1990-ben arról beszéltek, hogy elkéne egy egészestés változat nagyobb és merészebb sztorival, de matt groening nem az a típusú ember, aki szereti elsietni a dolgokat: egyrészt a hangadóknak nem szerepelt a szerződésében a "mozifilmet is..." kezdetű kitétel, aztán az animátorok, az írók, a producerek nyakig bene voltak a show-ban, amit senki sem akart elhanyagolni az esetleges mozifilm javára, melynek animációját természetesebben vászonra illő részletességgel képzelték el, harmadrészt pedig nem akarták, hogy a néző úgy érezze, hogy csak egy hosszabb tévéepizódot lát.

ezért akár bukásnak is elkönyvelhetném, hogy a the simpsons movie mégsem több, mint egy 80 perces tévéepizód, amely epikus, nagyívű, de alapjában véve ugyanazt a családcentrikus ironiát veszi alapul, melynek konfliktusait csak ezek a figurák tudják pillanatok alatt rövidre zárni. de a simpsons movie olyan "epizód", amely egyenesen visszarepít a széria fénykorába, valahová a 2-7. szezon környékére, amikor még sírva röhögtél minden egyes részen, s voltak olyan jelenetek, melyeket azonnal klasszikusnak minősítettél (pl. ez).

tizenegy író dolgozott a mozifilmen, amely még a bemutató előtti hetekben is készült, ez a munka pedig inkább volt kísérleti, semmint megfontolt timeline-ok mentén folyó stúdió work, hisz nem csak jelenetek alakultak át a forgatás során, hanem maga a cselekmény is, a karakterekről nem is beszélve, akik között néhány teljes egészében kihullott a filmből. ez az esetlegesség itt-ott meg is látszik a végeredményen, ugyanis vannak sztoriszálak, melyeket nem sikerül elvarrni, és olyan figurák, akik egyszerűen eltűnnek a filmből.

valószínűleg ezt az áldozatot félig-meddig tudatosan hozták meg, hisz a filmben minden háttérbe szorul a poénokkal szemben, melyek egymás sarkát tapossák, már csak azért is, hogy még véletlenül se tudj fennakadni azon, hogy egyik-másik vicc nem is működik. példának okáért feltűnően sok a meleg poén, mintha az egyfajta trend lenne manapság. no de nem kell félni, a kétségkívül vicces előzetesek nem lődözik el a film összes rakétáját, s a bevételi mutatókat látva biztosak lehettek afelől, hogy lesz folytatás is. remélhetőleg nem húsz év múlva. (trailer)

 

sok szempontból büszkék lehetünk a sziget fesztre. évente több százezer ember fordul meg rajta, bejárata van vagy kettő és fél, hömpölyög a nép, s mégse érzed úgy, hogy ide a büdös életben nem fogsz bejutni. ezzel szemben ott van a wieseni UAF, amely szintén nem először kerül megrendezésre, a nép csak módjával özönlik (ránézéses tipp: 3-4e ember), s mégis úgy érzed, hogy ide a büdös életbe nem fogsz bejutni.

a saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy ez menyire kijózanító. először is ha nincs elővételes jegyed, akkor be kell szerezned egyet az egyetlen működő kasszánál, ahol nincs sor, csupán a szélrózsa minden irányából tülekedő tömeg. aztán ha a megfelelő népírtást követően megszerezted a jegyed, akkor ugyanezt végig kell csinálnod annál a bódénál is, ahol a jegyedet karszalagra váltják: ezt egy trió csinálja (az egyik beváltja, a másik rád húzza, a harmadik meg rögzíti) maximum 3 fő/perc átlagtempóval.

mire ezt végigcsinálja, nincs az az alkoholmenyiség, ami az ezt-nem-hiszem-el röhögéstől vegyes dühtől, prodigy-koncert első három sorát meghazudtoló pogótól és az osztrák kuruttyolástól ki ne párologna belőled.

friction + sp:mc

aztán ha ez megvolt (erőnléttől függően 30-60 perc alatt végezhetsz is), beléphetsz a rendezvény területére, amiről az első benyomás az, hogy "bazze, de kicsi". alapvetően két helyszín működik: egy félig nyitott hodály van berendezve drumandbass sztédzsnek, amely kb. harmad akkora mint a techno sátor, ahol viszont kb. fele annyi ember lézeng, mint az előbbi helyszínen. tehát a dnb színpadnál mozdulni sem lehet, a techno sátor területén pedig akár rohangászhatsz is (némi középre becsomósodott emberfolyamot leszámítva). 

az étel/ital pultok beosztása is érdekes: az egyiknél csak és kizárólag kaját lehet kapni, a másiknál csak és kizárólag sört, a harmadiknál csak és kizárólag kávét és teát, a negyediknél meg csak és kizárólag alkoholmentes piákat, stb. szóval ha egy isteneset szeretnél étkezni, akkor vagy négy sort végig kell állnod...

azt hiszem, túl öreg vagyok már ahhoz, hogy ilyen logisztikai bosszúságokon egyszerű vállvonással túltegyem magam, főleg, hogy három órát kocsikáztam azért, hogy lakodalmas dnb-t füleljek a hátsó sorból, mert a bejutástól már elég kimerültek voltunk ahhoz, hogy megpróbáljunk előbbre nyomulni a népfalon át. megjegyzem, aki ixelt, az magyar volt.

extrawelt

szóval maradt a techno sátor. még jó. az extrawelt a techno szcéna egyik legizgalmasabb formációja (a fenti oldalon klikk a jukeboxra némi ízelítőért), sajna, a koncertnek csupán az utolsó harmadát sikerült elkapnom (azért a fernweh-re így is sikerült szétdobnom magam). folytonos mix volt kisebb-nagyobb effektezéssel kísérve, élmény volt a fülnek. és ha már itt tartunk: a techno sátor hangosítása első osztályú, néha ugyan kicsit halknak éreztem, de gondolom, ha több szuflát nyomtak volna bele, annak hang- és fejtorzulás lett volna a vége.

ellen allien alatt odakinn lézengtünk, a helyi népszokásokkal ismerkedtünk, figyeltük friction kitűnő mixtechnikáját (a zenéket hagyjuk), s próbáltunk nem bokákolni  a felvizezett sörtől (ára 3+1 euro, az utóbbi a pohárbetét), aztán jöhetett a modeselektor. mikor a berlini duó legutóbb nálunk járt, egyikőjük kéztörése miatt live show helyett djszettet prezentáltak (az viszont jó kétórás volt), ami így is megremegtette a bulinak helyt adó merlin oldalát. a koncertet nem biztos, hogy kibírta volna. a mdslktr nem csinál túl bonyolult zenéket (kivéve, ha glitch hopban utazik, de hát annál alapkövetelmény a "túlkavarás"), de azok olyan intenzitással vannak összerakva, hogy az egyszeri ember kb. három percenként meghal a tánctéren, hogy aztán defibrillálja a legújabb ritmusrobbanás.

hogy ez az élmény megérte-e a 9e ft-os beugrót és az oda- meg visszautat, azt nem firtatnám, mindenesetre annyira kimerítő volt, hogy pendulum ide, james holden oda, szépen elindultunk hazafelé.

a pénteki felhozatal

legalább olyan vegyes érzésekkel ültem be a pixar nyolcadik egészestés filmjére, mint amilyenekkel távoztam. a gurmán patkány története az első teaser idején még érdekesnek tűnt, aztán mikor a trailer és a 9 perces preview magasságában kiderült, hogy a film duplán megugorja a cápát (erre mindjárt visszatérek), érdeklődésem egy szemvillanás alatt kihúnyt... volna, ha nem tudtam volna, hogy korunk egyik legzseniálisabb filmese próbál nézhető filmet faragni abból a zűrzavaros káoszból, amit a filmet eredetileg jegyző jan pinkava bő egy éve magára hagyott.

s akkor a cápákról: csak merem remélni, hogy nem brad "the iron giant" bird ötlete volt, hogy a történet helyszínéül szolgáló étterem egykori chefje szellem- és egyéb formában manifesztálódjon itt meg ott, hogy mindenféle tanácsokkal lássa el remy-t, a patkányt, tudod, mint a kisangyal az egyik vállon. hisz így a négylábú főhőssel együtt a cselekményt is egy rég elpatkolt valaki terelgeti... oké, ez egy mesefilm a szakács-patkányról, de egy idő után nem tudtam nem arra gondolni, hogy remy is csak egy eszköz, mint a kukta, akit meg ő irányított. igen, azt is csak remélni tudom, hogy nem brad "the incredibles" bird találta ki azt, hogy a rágcsáló a hajtincsénél fogva irányítja a mosogatófiút, mert ez egyszerűen túl... necces.

nem mondom azt, hogy én jobb ötlettel tudtam volna előállni, ha egyszer csak azzal állít be hozzám a pixar-nagyfőnök john lasseter, hogy "figyu, itt van ez a patkányos sztori. jan nem bír vele, be kéne fejezni. van rá egy éved". valszeg sikítozva elrohantam volna, de brad bird egyszer már nézhető dolgot faragott valami sárga figurákról szóló rajzolt sitcomból: mit neki egy ínyenc rágcsáló?

ezt a falatot viszont csak félig sikerült lenyelnie. remy bájos figura, tud főzni, filozálgatni meg nagy szemekkel bámulni és még HR-ben sem túl rossz, a kezelésbe vett mosogatófiú (jellemző: nevére sem emlékszem már) viszont nem sokkal több egy ügyefogyott robotnál, ami talán kacsintás is lehetne az iron giantre, de nem az, mivel a vasóriással szemben a fiúnak nincs célja: csak úgy sodródik.

és ez a helyzet a filmmel is: sodródik, egyik bonyodalomtól a másikig. itt rafinált szájtépés megy egy örökségről, ott meg egy kritikus kritikust próbálnak levenni a lábáról, s minden ötödik percre jut egy kis szaladgálás, hogy a kicsik se unják a több szálon futó sztorit.

az animáció csodaszép. böfögős poénok nincsenek. popkulturális állatok sem. a film pesdig egy apró kis szerelmes levél párizsnak, de még inkább az ízeknek, s ha üres gyomorral ülsz be a filmre, azt jól megbánod. csak ne várj újabb pixar-minőségű csodamozit, hisz csalódni fogsz, a ratatouille ugyanis csak egy apró (rágcsáló forma) lábjegyzet az animációs cég bámulatos rezüméjén.

(this one is dedicated to the girlvillage crew)