toolról írni nem lehet, érezni kell. tekintsd ezt akár kibúvónak is, hogy csak röviden reagálok, de ki vagyok én, hogy megpróbáljam szavakba önteni ezt a zenét? áhítottal teli hallgatóság. mondjuk, ebbe az állatfajba beillek.

már megtanultuk, hogy lehet könnyen előrekeveredni (koncert kezdetéig maradj elől és a szélen, aztán mikor felcsendül a zenebona, és a sorok fellazulnak, akkor gyorsan szivárogj be), így ismét a harmadik sorból hegyezhettem a fülemet, s hamar megállapítottam, hogy a tool fellépése nem koncert, inkább egyfajta esemény. általában audiovizuális, tegnap viszont a basszgitáros adam jones által összerakott észbontó klipek kevésbé érvényesültek, s egy idő után inkább lezárt szemhéjjal ittam magamba a rendszertelenül is logikus dob-gitár művészetet.

az énekes/billentyűs maynard valahol hátul rejtőzik, jobbra adam jones, bal szélen justin chancellor (szólógitár), a dobok mögött danny carey. a showcase sehol, headbangelés is csak módjával: a félrevonult tagok alázattal adóznak a zenének, amit valamilyen isteni véletlen folytán ők adnak elő, mert odafenn ezt a sorsot szánták nekik.

egy idő után a nézőkön hallgatóságon is észrevehető, hogy itt többről van szó egy egyszerű koncertnél. a mozgolódás gyorsan elhal, a rendbontó elemek elpárolognak, és szégyenlősen bólogató fejek mellett csak tátott szájú bámulást és lehunyt szemű extázist láthatsz. ha érdekel. de nem, mert inkább megéled ezt az egészet jambitól lateralusig.

ty szerint a tool szar fesztiválokon. igaza van. de nem azért, mert a vizuál rész visszafogottabb. nope. a tóltól-tolig okozza a keserűséget, mert ha a tool csak 75 percet játszik, akkor szomjas maradsz.

mókás kontraszt toolon túl napalm death koncertrendezvényt látogatni, amely olyan, mint gyors egymást követő pukkanások sorozata, tehát grindcore. otto von schirach akusztikus hangszerekkel. vagy fordítva. de jöhetne már vmi kollaboráció, aztán meg az apokalipszis négy lovasa.

előlemberek elől