szigetnapló 2005. hatodik nap.

egyben az utolsó. győzött a tömegundor, a fáradtság és a lelkiismeretem (hegyekben állt itthon a meló), így hétfőn már azzal a tudattal mentem ki, hogy számomra ez lesz utolsó nap az idei szigeten. vékony esőcseppek között bóklászva döbbentem rá, hogy idén még nem is láttam a sziget nappali fénynel megvilágított oldalát. nem mondom azt, hogy költői perspektívát találtam: a szemét világosban sokkal szembetűnőbb, s az ember a tojtojt se szívesen használja, mert látja az előtte megfordult 1500 vendég termését.

no de a skinny puppy miatt akár kora reggel is kicaplattam volna. a 8 évnyi hallgatás után feltámadt banda anno olyan előadókat ihletett meg, mint a nine inch nails vagy marilyn manson, ám a trió egyik tagja anno rendesen túllőte magát a célon, aminek hosszú szünet lett a vége. 1-2 éve azonban cEvin key (dobok és egyéb zajok) és novek ogre (ének és egyéb zajok :) újra összeállt, s régi-új albummal, valamint régi-új koncertturnéval jelenetkezett, melynek köszönhetően eljutottak hozzánk is. értő közönségből nem akadt túl sok (a skinny puppy előttem is sokáig idegen volt), a szervezők is tehették volna későbbre a programot, ugyanis az arra tévedő kiskorúakat biztos meghatotta a szétlőtt fejű gyerekeket, zombikat és okkult tudományok jelképeit sorjázó visuality, valamint ogre eléggé sajátos megjelenése és színpadi mozgáskultúrája.

de nem csak a megjelenés, maga a zene is hatott: a SP az én fülemben inkább hajazott a korai front line assembly kompromisszumot nem ismerő zúzására, mint a nine inch nails indusztriális bölcsőjére. a skinny puppy tehát zakatolt, ütött és vágott: ogre gonzó stílusban előadott dalait kemény dobokkal, nyers basszussal és éles effektusokkal kísérték, én pedig letettem a hajam. a show egyik legmerészebb pillanat az volt, amikor két al-kaida szimpatizánsnak tűnő, befáslízott fejű terrorista elkapta ogrét, hogy egy bazi nagy bozótvágó késsel elnyiszálják a torkát (csak úgy fröcsögött a vér), ám az énekes visszatért, mint vmi zombiterminátor és leleplezte a két ghazfickót: az egyik george w. bush, a másik dick cheney volt, akik annyira megilletődtek inkognítójuk felfedésének, hogy lányos zavarukban gyorsan ki is elégítették egymást orálisan.

és én azt hittem, hogy majd a roots manuva fog megmozgatni. ám a londoni csapat azonban hiába pörgetett kedveskés dubokat, hiába tízelte a közönséget, ez a monoton hömpölygésbe hajló zene valamelyik kis színpadon biztosan nagyobb hatást ért volna el, mint a nagykínpadon. a roots manuva egyébként is akkor a legjobb, ha együtt dolgozik valakivel (pl. u.n.k.l.e. vagy leftfield), önálló formációként hamar kiismerhető muzsikát játszik. nem csoda, hogy legnagyobb slágerük címe az, hogy weakness... szépen fejembe húztam hát a kapucnimat és elbólogattam magamban, míg vége nem lett.

ezt követően felvérteztem magam heineken-rajongó cimborámmal, s megkerestük a szabadiskola sátrat, ahol egy közös haverunk (a sokkmagazin főszerkesztője) készült kitárgyalni többed magával a magyar horror helyzetét. a beszélgetésről itt olvashattok részletesebben: tényleg nem azt kaptuk, mint amire vágytunk, így nagyon nem bántuk, hogy egyszer csak vége lett. kicsit bepunnyadtam ücsörgés közben, gíy mire odaértem a nick cave balhéra, annyira már nem izgatott az ausztrál fenegyerek fellépése (sőt, semennyire nem izgatott). hatalmas tömeg gyűlt össze tiszteletére, de nem a permanens mozgolódás üldözött el végül, hanem az amúgy egészen ütős red right hand eszméletlenül hamis és torz előadása. ehh.

nos, hát ennyi lett volna. meglestem még gyorsan a drum club helyszínt, ahol még zene se szólt, így közönségnek, haveroknak nyomát se találtam. cimbimtől elköszöntem, majd a szívemben némi szomorúsággal vegyes megkönnyebbüléssel hazafelé vettem az irányt. aztán egy rosszul időzített jobbra pislantás 12000 ft-omba került (lásd kincses hozzászólást).

a karszalag még a karomon fityeg: nem merem még levágni, mert akkor végérvényesen vége lesz a 13. szigetfesztnek. ez egy klisé volt, tudom, de mint a legtöbb közhely, ez is érvényes. hol az a kurva olló..?