- SPOILERMENTES -

Eddie Mannix (Josh Brolin) a hollywoodi Capitol Studio szinte mindennel foglalkozó menedzsere: munkája része a legyártandó filmek szereposztásától kezdve a sztárok imidzsének megtervezésén keresztül a színészek magánéleti gondjainak, titkainak és ügyleteinek elrendezésével bezárólag az összes ügy, ami csak szembejön és megoldásért kiált. Ezért akkor sem hökken meg, amikor egy éppen zajló forgatásról eltűnik a Capitol egyik büszkesége, Baird Whitlock (George Clooney), hanem gondolkozik és cselekszik.

Az Ave, Cézár! az Álomgyár aranykorába kalauzolja el nézőit, a Coen-testvérektől megszokott abszurd poénokkal és félreértések sorozatával. Mannix napi rutinjának köszönhetően mindezt most egy sok szálat mozgató, a XX. század közepének hangulatát és stílusát tökéletesen visszaadó alkotásban kapjuk meg. Eközben olyan figurákkal találkozunk, mint a  kapuzárási pánikba épp csak belekóstoló Whitlock, a szuggesztív és birkatürelmű rendező, Laurence Laurentz (Ralph Fiennes), az irigy újságíró, Hedda Hopper (Tilda Swinton), a dívai álmokat dédelgető DeeAnna Moran (Scarlett Johansson), vagy a táncos lábú Burt Gurney (Channing Tatum).

Ahogy a régi reklám mondja: "tartalomhoz a forma", ami jelen esetben egy szinte szkeccsfilmszerűen szerteágazó, kikacsintásokban bővelkedő krimiparódiát jelent. Amiben nincs is hiba az alkotókra jellemző humornak köszönhetően (ha nagyon fel akarunk róni valamit, akkor az a gegek felvezetésének túlzott elnyújtása lehet), első látásra viszont úgy tűnhet, hogy a Régi Hollywood előtt megemelt kalapon, és egyúttal az elé tartott torz tükör mulatságán túl kimerül az Ave, Cézár! mondanivalója. Bizonyos szálakat mintha elfelejtettek volna elvarrni, egyes szereplők csak feltűnnek, és többet nem találkozunk velük (pl. legalább fél órát gondolkoztam azon, melyik jelenetben szerepelt Frances McDormand), és akadnak epizódok, melyeknek a szem etetésén kívül nincs különösebb szerepük.

Más viszont a helyzet, ha a Cézár helyét a coeni életmű utóbbi évtizedében próbáljuk megkeresni. Észrevehető, ahogy ebben az időszakban a testvérpár elkezdte ugyanazt (vagy közel ugyanazt) a témát egyszer drámai, másszor pedig komikus köntösbe burkolva boncolgatni. Így a következő páros megfogalmazásokat figyelhetjük meg: Nem vénnek való vidék és Égető bizonyíték, Egy komoly ember és A félszemű, valamint Llewyn Davis világa és Ave, Cézár.

A harmadik páros eszerint a felosztás szerint a következő kérdést teszi fel: milyen minőséget képvisel a világban a művészet, és hová tudja ebben a művész, mint az alkotás létrehozója önmagát pozicionálni? Erre a Llewyn Davis komoly, a Cézár pedig könnyed választ keres. Előbbi egy fiatal, elszigeteltségben élő folkzenész történetét meséli el, akinek problémái belülről fakadnak. A fiatal gitáros-énekes társa elvesztését igyekszik feldolgozni, miközben a lelkét nyomó súlyt akaratlanul is rátolja közvetlen környezetére. Ebben a sztoriban jó és rossz, valamint az isteni igazságszolgáltatás témája a háttérbe szorul, helyette inkább a zene (tágabb értelemben véve a munka) feloldozást és megszabadulást hozó lehetősége kerül az előtérbe. Ezzel szemben az idei darabban a foglalkozásáért bolondulásig rajongó Mannix idejét döntően szeretteitől távol, mások között, mások problémáival szembesülve, kívülállóként éli. Amikor lehetősége adódna életvitelén változtatni, némi töprengés után a folytatást választja – még úgy is, ha ebben a külvilágot jelentő stúdió és népe iránti imádata a fő motiváló tényező.

Mindkét film központi karaktere szembesül a választott pályától való megszabadulással járó feloldozás lehetőségével, de mindkettejüknél más ennek a végeredménye. A személyes tragédia csapdájába esett Llewyn nem talál kiutat a zenéből (illetve saját zárt világából), a körülmények ugyanis mindig visszalökik a kiinduló mezőre, reménytelenné téve, és sziszifuszivá növelve ezzel próbálkozásait. Számára eközben és emellett a muzsika a hivatáson túl a másokkal való kommunikálás eszköze is. Mannix nem filmkészítő, ő csak lehetővé teszi, hogy a Capitol filmjei elkészüljenek, amely cél eléréséért apait-anyait belead. A Cézár ezzel betekintést enged a (film)művészet megvalósulásának folyamatába, megmutatva, hogy az nem egyszemélyes vállalkozás, hanem egy csapat közös munkája, egyfajta "a show of hands". Az ennek érdekében tett erőfeszítések a viccek forrásai, melyek egyúttal el is vakítják Eddie-t: ő a sztárokat a stúdió – és részben a saját – óvni és terelgetni való nyájának tekinti. Elképzelése hamis voltával a legkevésbé várt helyzetben szembesül, ami azt a régi közhelyt sugallja, miszerint néha nem könnyű eldönteni, hogy a művészet másolja az életet, vagy az élet a művészetet.

Hogy miért választották a Coenek az utóbbi tíz évben ezt a sajátos, dupla megfogalmazású témafelvetést? A magyarázatra Occam borotvájának elvét használva jó eséllyel azért, mert úgy érezhetik, hogy ezzel a módszerrel élve a feltett kérdésre adható válaszok könnyebben megtalálhatók alapos körüljárással, ha többször, merőben más irányokból közelítünk feléjük. Az Ave, Cézár! feltehetőleg nem fog az életmű legemlékezetesebb darabjai közé tartozni, és aki a fivérek fekete humorba oltott cinizmusát várja tőle, az biztosan csalódni fog. Szórakoztató, hangvétele és szerkezete miatt súlytalannak tűnő darab, de ez csak a felszín. Valójában nagyon is érdemes elgondolkodni rajta.

Kövess minket facebookon és twitteren!