A TRUE GRIT-et bárki megrendezhette volna. Nem csak azért, mert Charles Portis regénye már negyven éve a könyvesboltok polcain várja, hogy másodszor is rátaláljon a filmvilág (a John Wayne főszereplésével készült első adaptáció már egy évvel megjelenése után elkészült), de történetének univerzalitása miatt is: a vadnyugat mocskossága ellenére a TRUE GRIT alapvetően egy magával ragadó kaland, egy olyan őszinte bosszútörténetbe oltott coming-of-age sztori, mely valamilyen szinten mindenkivel rezonál.

A TRUE GRIT-et így csak a Coen testvérek tudták volna megrendezni. Kritikusok és nézők tömegei állnak értetlenkedve a rendezőpáros választása előtt, mely szerintük az egyedi hangot háttérbe szorítva egy szimpla zsánerfilm kamerája mögé állította őket, de ez a mozi semmivel sincs jobban műfaji skatulyába szorítva, mint amennyire a vadnyugati környezet maga azt alapvetően megköveteli. Lovak, lasszók és sarkantyúk között játszódik ugyan, de a TRUE GRIT egy ízig-vérig Coen film.

A regény ismerete nélkül nehezen tudom megítélni, a forgatókönyv mekkora részét kell a testvérpárosnak tulajdonítani, de még ha a sorok Portis tollából származnak is, érdes-édes nyelvezete épp olyan bravúrosan egyesíti a kor- és helyrajzot a nyelvi szépséggel, ahogy azt egy Coen mozitól már-már kötelezően elvárjuk. A szöveghű adaptációt pedig a NO COUNTRY FOR OLD MEN után (a forgatókönyvírói Oscar ott leginkább McCarthyt illette volna, akinek sorait szinte érintetlenül vitték át a vászonra) senki nem vethetné a direktorok szemére.

Legyenek azonban a dialógusok bármilyen ügyesen megmunkáltak, ha a színészek nem tudnak nekik erőt kölcsönözni. Szerencsére a főszereplő trió brillírozik: Jeff Bridges, bár néha becsúszik a ripacskodás ingoványos területére, félelmetes karizmát kölcsönöz a szabályok felett szemet hunyó (elnézést, adta magát) rendőrbírónak, aki az apja halálát megbosszulni kívánó lánynak segít a gyilkos felkutatásában - a maga sajátos módján.

Rooster Cogburn (ilyen nevek is csak Coen filmekben vannak, még úgy is, hogy ez most nem az ő tollukból származik) valahol félúton van egy dilettáns alkoholista és egy ravasz, végtelenül cool akcióhős között - de azért az előbbihez közelít. Képzeld el, hogy a Dude a szőnyegét pisztolyokra cseréli, és nem jársz messze az igazságtól.

A film valódi sztárja azonban nem ő, hanem a minden jelölést maradéktalanul megérdemlő Hailee Steinfeld, akinek nagyszerű alakítása a kulcs ahhoz, hogy a kívülről végtelenül határozott, rendíthetetlen kősziklának tűnő Mattie törékeny gyermeki énje mindig csak akkor és annyira bukkanjon felszínre, hogy a karaktert mindenki közel érezhesse magához, miközben semmit sem veszít hiteléből (mindezt úgy, hogy egy pillanatra sem próbálja hagyományos értelemben vonzóvá tenni a lányt).

Amellett, hogy a páros filmjeiben oly jellemzően fellelhető cinikus, éjfekete humor itt is csúcsra járatva pörög és a fantasztikus figurák is a már megszokott módon egyensúlyoznak az árnyaltság és a karikatúra között (különösen vices Matt Damon Texas Rangere, aki minden egyes levegővétel mellé elszaval pár mondatot dicsőséges munkájáról), a TRUE GRIT elsősorban a magával ragadó kalandról szól, amit a Mattie körül és nem utolsósorban benne lezajló események nyújtanak.

Bár a játékidő nagy részét pisztolyharc helyett inkább szópárbaj tölti ki, a testvéreknek és az állandó kollaboráns Burwell-Deakins kettősnek köszönhetően minden egyes képkockán kézzel fogható a vadnyugat állandó fenyegetettséget és végtelen lehetőségeket egyaránt sugárzó ambivalenciája. Mint az elmúlt években többször előfordult, ismét Deakins az egyik legérdemesebb az operatőri Oscarra: képei visszafogottabbak, kevésbé költőiek, mint a Jesse James esetében (bár a páratlan szépségú nyitósnitt ez alól kivételt képez), de ez egyenes arányban van a mű ambícióival.

A film legfőbb erénye, hogy semmivel sem akar többnek látszani, mint ami: helyét nem az életmű legfontosabb vagy legjelentősebb darabjai között fogja megtalálni, de egy pillanatra sem próbálta ott keresni – ebben az egyszerű szórakoztatásra való törekvésben rejlik igazi sikere. A TRUE GRIT elsősorban beavatástörténet, a felfedezés örömének és traumájának mozija – épp ezért oly elkeserítő a befejezés, mely álnok módon pár mondatnyi lelketlen narrációba sűríti a logikus végkifejletet, amire a karakterek összes addigi interakciója fel volt fűzve. A kevesebb néha kevesebb, kedves Coen testvérek – akármennyire is szerettek elhallgatni dolgokat, a hibátlan előkészítés után ezúttal illett volna lecsapni a labdát. 

kövess minket facebookon!