Harminc évvel ezelőtt találkozhattunk először a nevükkel a vásznon, a Véresen egyszerű pedig inkább volt véres, mint egyszerű. Zseniálisan megírt párbeszédek, tapintható feszültség, legjobb formájukat hozó színészek és felejthetetlen jelenetek egésze volt a Coen fivérek első filmje, akkor talán nem is sejtették, hogy három évtizeddel később minden mozdulatokat filmkedvelők milliói lesik majd árgus szemekkel. Megannyi klasszikus (A halál keresztútján, A nagy Lebowski, Nem vénnek való vidék) után még kiemelkedőt alkotni is igazán nehéz egy ilyen életműben, az Inside Llewyn Davis pedig inkább tűnt egy az állóvizet fel nem kavaró kitérőnek a sorban. És mennyivel több lett annál.

Llewyn Davis egy faszkalap. Senki nem szereti, nem tartozik sehová, egy senkinek való, nemtörődöm, felelőtlen örök gyerek, akinek az a kényszerképzete, hogy zseniális zenész. Hozzá hasonló alakokkal Dunát lehetne rekeszteni, van azonban egy nem elhanyagolható különbség közte és sorstársai között: ő valóban zseniális. Rossz döntések sorozata, balszerencse és a sors azonban rendre lelöki a helyes útról, ezért nem tud egyről a kettőre jutni. Bemutatni egy ilyen figura útját a sikerig és csillogásig, a megérdemelt elismerésig hálás feladat, a néző szurkol, elragadtatja magát, hevesen ver a szíve, hogy kedvence megállja helyét a világot jelentő deszkákon. De egy ilyen filmhez nem kellenek Coenék.

Őket nem az érdekli, hogy lesz a senkiből valaki, sokkal érdekesebbnek tartják azt, ahogy a senkiről kiderül, hogy mindvégig valaki volt. Nincsenek életigazságok, bölcsességek, nagymonológok. Kanapén alvás van, cigaretta tarhálás, kölcsönkérés, stoppolás, kudarc, rossz hír, de az Inside Llewyn Davis mégsem nyomja rá a pengét az ütőérre. Melankóliába fulladás helyett romantizál, életszagot áraszt, őszinte, nem néz hülyének és nem elfogult. Tegyük a kezünket szívünkre, ugyan milyen sűrűn tisztelnek meg bennünket ilyesmivel a filmszínházakban? Hogy mindez azonban sikerrel működjön, kellett valaki, akin nem fog ki a szerep. Emlékeztek a Drive börtönből szabadult Standardjére?

Oscar Isaac, jól jegyezzük meg a nevet! Kisebb szerepekben már többször is szembe jöhetett velünk, de az Inside Llewyn Davis után gyaníthatóan sűrűbben találkozhatunk vele, ennél pedig kevés jobb hír létezik. Isaac döbbenetes jelenléttel bír, szerepe nem igényli a klasszikus nagy alakítást, nincs nagyjelenet, nincs felejthetetlen monológ, helyette olyan átalakulás van, amire csak a legjobbak képesek. Bár ha kinyitja száját, valaki pórul jár, Davis maga szófukar ember, így Isaac többnyire szavak nélkül kénytelen érzelmeket átadni, de minden mozdulat, tekintet, tett és a szájába adott szó ideális körülményeket teremt az év egyik legnagyszerűbb alakításához.

A mellékszereplő kifejezést kissé túl komolyan véve nem élvezhetjük túl sokáig egyik neves színész társaságát sem, de John Goodman, Justin Timberlake és különösen Carey Mulligan emlékezetesebbé teszik az összképet. Utóbbi évődései a címszereplővel a film legjobb jeleneteit alkotják, a két színész a Drive után ismét sikerrel hangolódott egymásra. Témájából adódósan nem elhanyagolható a film zenei oldala, és bár kevés dolog áll tőlem távolabb a folk zenénél, a megtekintés óta folyamatosan pörög a lemez, ezeket a dalokat mindenki dúdolni fogja hosszú napokig. Ami a fényképezést illeti, sajnos Deakins ezúttal nem ért rá (Skyfall), Bruno Delbonnel viszont több, mint tisztességes munkát végzett.

Végignézve az életművön nem találok olyan filmet, amihez fogható volna az Inside Llewyn Davis. Nem minőségről beszélek, hiszen a testvérek legjobb filmjéhez (Nem vénnek való vidék) nem sikerült felnőni, aligha volt azonban ez a cél. Sokkal inkább lehetett az a kitűzött cél, hogy elkészüljön az utóbbi idők egyik legjobb filmje, ami nem zajosan, az ajtót ránk rúgva ránt magával, hanem csendesen, visszafogottan és elegánsan varázsol el, belénk kapaszkodik és napokig el sem enged, eléri, hogy vigyük magunkkal a dallamokat és az érzelmeket. Márpedig ha ez volt a cél, akkor a Coen testvérek hibátlanul vették az akadályt.