- SPOILERMENTES -

Nem vagyunk mi kérem hozzászokva, hogy már ilyenkor, augusztus közepén megkapjuk a Ben-Hurt. Mikor először meghallottam, hogy Judah, meg Messala, rögtön összefutott a nyál a számban, és a mozi sötétjében elkezdtem keresgélni a szentestéről megmaradt zserbót. Aztán rájöttem, hogy két évszakkal korábban járunk, előttem pedig egy újabb egynyári mozi képkockái peregnek. Mit ne mondjak, a trailertől nem ragadtattam el magam: teátrális jelenetek egymás után pakolva, felemás CGI, szörnyen oda nem illő rnb-pop. Én már csak unott képpel fentem a kardom, hogy "na legyünk végre túl ezen, és koncolhassuk fel Hollywood újabb koraszülött fattyát", mostanság úgyis nagy gyakorlata van ennek, lásd kb. az összes eddigi blockbustert az elmúlt pár hónapból (tisztelet a kivételnek). Kéznél volt a kard, nem volt rá szükség.

Öt egész perccel a sajtóvetítés kezdete előtt – már a székemben – bepötyögtem a következő szavakat a telefonom böngészőjébe: imdb ben hur 2016, hogy kicsit mégiscsak képbe kerüljek a filmet illetően. Másodpercek múlva mély megdöbbenéssel konstatáltam, hogy a rendező nem más, mint az Őrség-filmeket és a Wantedot jegyző Timur Bekmambetov, aki jó filmek gyártása helyett valami sokkal fontosabb dolgot vitt véghez. Egyéni vizuális látásmódjával olyan, bármelyik képkockán könnyen felfedezhető vízjeleket hagyott hátra, amik egyediséget kölcsönöztek a műveinek. Aztán görgetek lejjebb... Oliver Wood, aki a Bourne-filmek iszonyúan intenzív akciójeleneteit fényképezte, most Jeruzsálem poros, véráztatta szent földjét pásztázza. Lejjebb... John Ridley író, aki a 12 év rabszolgasággal bizonyította, hogy ért a drámához. Lejjebb.... Toby Kebell, akit egy nagyon erős Black Mirror rész óta kedvelek, és Jack Huston... Ő meg ki? Érdekes, hogy a hallmarki mélységekből, fél perc leforgása alatt mennyit változott a szememben ez a film. Szinte várom. Most már épp csak pár másodpercet. Aztán sötét.

A William Wyler-féle, 1959-es feldolgozás erényei vitathatatlanok. Monumentális díszletei még mai szemmel nézve is lélegzetelállítóak, a fogatverseny-jelenet pedig minden idők egyik legemlékezetesebb csörtéjeként vonult be a halhatatlan mozgóképek panteonjába. Nyers brutalitása és intenzitása, CGI nélkül a maga megismételhetetlenségével színtiszta filmtörténelem, és nagyon jól megmutatja, mire képes egy rendezőzseni potenciálja teljében. De akár mehetünk kicsit még visszább. 1925, Fred Niblo megrendezi a zsidó herceg történetét, ám ő sem elsőként. 1907, a filmtörténetben először forog mozgókép az ókori Rómáról, a film címe: Ben Hur. Később az eredeti regény örökösei sikerrel perlik be a filmeseket engedély nélküli feldolgozásukért. Láthatjuk, hogy nemcsak a sztorinak van vaskos történelmi háttere, de mozgóképes adaptációja is rendkívül hosszú utat járt be, éppen ezért, így 2016-ra, immár sokadszorra felmelegítve összehozni egy széles közönség által élvezhető, és mégsem teljesen kiüresedett változatot... Nos, finoman szólva sem lehetett egyszerű.

Éppen ezért értékelem Bekmambetov munkáját annyi csillaggal, amennyi alább látható. A film nemhogy eszméletlenül jól néz ki, de képes az érzelmi oldalról is – ha nem is annyira maradandót alkotni, mint a Charlton Heston főszereplésével készült, celluloid epikum – megragadni a nézőt, és átadni az 1880-ban megjelent Lewis Wallace-regény üzenetét. Erőteljesen visszavettek persze a történet keresztény vetületeiből, és habár Jézus az 59-es filmben is csak statisztált, itt még inkább a háttérben van. Ezen persze nincs mit csodálkozni, hiszen mindez tényleg egy nyári blockbusternek készült, ilyen szögből nézve pedig az idei Ben-Hur maradéktalanul teljesít. A főhőst kicsit egykedvűen hozó Jack Hustont ugyan nem ezért a szerepéért fogjuk megjegyezni, de a többiek, elsősorban Toby Kebell nagyon is meggyőzően játszanak, az eddig csupán tisztes iparosmunkát (és semmi többet) végző Marco Beltrami itt véleményem szerint pedig túllépett önmagán, és végre nemcsak egy sima aláfestő zenét komponált.

A történet ismertetésébe engedelmetekkel nem mennék bele tüzetesebben, de akinek eddig valamilyen oknál fogva mégis kimaradt (ejnye), akkor ez egyfajta Shakespeare-féle testvérdráma az ókori Rómában. Család, összetartás, amit árulás és halál követ, aztán ahogy annak lennie kell, háború, győzelem, majd pedig megbocsátás. Az ehhez hasonló veretes címszavak mostanság már talán kicsit kimentek a divatból, ennek a filmnek mégis sikerült elkerülni a hangzatos toposzokban való kinyilatkoztatást, és viszonylag pátoszmentesen elmesélni ezt a meglehetősen régi históriát. Na de már biztosan mindenkit az érdekel, vajon hogy sikerült prezentálni a fogatversenyt. Nos, iszonyúan látványos lett, de korántsem annyira, mint az előzőben. Bele se merek gondolni, ott hány ember és ló sérült meg a felvételek közben, itt viszont a nagyját megoldották egy monitor előtt görnyedve. Túl sok a közeli, túl testközeli, túl kapkodó. Szó se róla, sokkal jobb lett, mint gondoltam, de érdekes módon Bekmambetov mintha félt volna szabadjára engedni a vizualitását, mintha nem lett volna tudatában, hogy ennek a filmnek ez a csúcspontja, és ha nem tesz fel mindent erre a pár percre, kevésbé lesz emlékezetes az összkép. Kár érte, mert ha máshol nem is, itt bizony meg lehetett volna fogni a nagy klasszikust, mert immáron a technikai háttér a kezünkben van, a filmesek mondhatni bármire képesek. Ezt itt nagyon sajnáltam, ennek ellenére...

Minden további nélkül kijelenthető, hogy eddig ez a nyár igazi és egyetlen meglepetésmozija. A Star Trekről tudtam, hogy jó lesz, a Szellemirtókról meg, hogy kevésbé, és ez elmondható még ugyanúgy az összes többiről: nagyjából megjósolható volt a minőségük és a fogadtatásuk. A Ben-Hur meg jól feültetett.

Kövess minket facebookon és twitteren!