- SPOILERMENTES -

A legutóbbi mozis élményem, A zátony amellett, hogy messze felülmúlta a vele szemben támasztott elvárásaim, még arra is képes volt, hogy a rengeteg pozitívum ellenében mindössze két valós negatívumot állítson csatasorba. Ehhez persze az is hozzá tartozik, hogy a magam részéről a helyén kezelem a filmet, és a saját műfaji és stílusbeli keretei között értelmezem. Ha ti is így tesztek, ez a másfél órás kis légyott a csodás Blake Lively-val a lehető legkellemesebb módokon ingerel majd benneteket. Először arra gondoltam, hogy valami frappáns szőke nős viccel nyitok, de ez nem lett volna túl tisztességes, hiszen a főszereplőnk elég szépen kitesz magáért. Ez igaz a lassan 29 éves Blake Lively-ra, és az általa alakított karakterre, Nancy-re is. Míg az előbbi zsigeri átéléssel vérzik, retteg, vonaglik és mondja bele a kamerába mindeközben, hogy "nagyon szeretlek titeket", addig az utóbbi meglehetősen szimpatikus és (majdnem) végletekig lecsupaszított jellemfejlődési ívet képes felmutatni a túlélni akarás és saját maga megváltása jegyében.

Lively bikinibe bújtatott teste és a forgatókönyv szoros összefüggésben áll egymással, mindkettőt szigorú diétára fogták. Erről meg is bizonyosodhatunk, a színésznő esetében inkább többször, mind kevesebbszer, a kamera néha szinte rámászik a csajra. Ezzel párhuzamosan a szkript teljesen letisztult és sallangmentes, egy gramm felesleg sincs rajta, csakis a lényeges dolgokra koncentrál, minimálon tartva a túlzott körítést, maximumon a valós időben zajló, flashbackek nélküli történetmesélést. Nancy múltját az iPhone-ja fedi fel, amint a képeket böngészi és videotelefonál. Anyja betegségben elhunyt, emiatt elkallódott az orvosi egyetemről. Egy titkos mexikói partszakaszt felkeresve, szörfözéssel próbál kiszakadni a mindennapokból, arra azonban nem számít, hogy hamarosan önmaga is szakadni fog, mégpedig szanaszét. Arra téved egy cápa, méghozzá az 1975 óta rettegett "nagy fehér", ami természetesen éhes, de ennél is rosszabb, hogy rettenetesen kitartó.

Már a film elején szépen érezni az apró kisüléseket a levegőben, de a gyönyörű képekkel operáló szörfös montázs után a rendező, Jaume Collet-Serra (Ismeretlen férfi, Non-stop, Éjszakai hajsza) elkezdi feltekerni a potmétert, Marco Beltrami finoman beint a vonósoknak, hogy készüljenek, Blake Lively pedig a lehető legjobb, manírok nélküli alakításra kapcsol, hogy cápa jelenlétét már akkor érezzük, mikor még meg se mutatta magát. Amikor pedig eljön a pillanat, az a horror legtisztább formáját ölti magára, az év talán legiszonyatosabb belépőjével, mindezt egy csepp vér és belezés nélkül.

A nő két jókora harapással a combján felkúszik egy apály miatt előbukkanó zátonyra, ahol a film a következő klausztrofób háromnegyed óráját tölti. Társasága egy sirály, akit elnevez Stevennek (Na és vajon melyik két Steven játszik itt, és miért?), a dagály viszont araszol, az idő ellenük dolgozik, a falatnyi menedék a tengerben pedig egyre fogyatkozik. A képek gyönyörűek végig a film alatt, Blake Lively alakítása pedig nem kevesebb, mint lenyűgöző. Legtöbbször a 127 óra, vagy Sandra Bullock Gravitációja merül fel párhuzamként, bár azért azt hozzá kell tenni, hogy mind a két film jobb ennél.

És akkor azok a bizonyos negatívumok... Sajnos a vége őrülten bugyutára sikerült. Egy viszonylag a racionalitás tiszta lagúnájában hömpölygő filmet törnek derékba egy borzalmasan lehetetlen végkifejlettel, ami ha nem is rántja teljesen az óceán fenekére a művet, azért jól pofon vág, mi pedig csak értetlenül állunk egy jókora piros folttal az orcánkon. Olyan ez, mint egy másfél órás randi, ahol végig jól megy minden, aztán valahol a desszert és a második üveg Dom Perignon között rájössz, hogy nincs nálad a tárcád. Jó nézni ezt a filmet, de ennek ellenére sajnos nem fog sokáig megmaradni a kollektív emlékezetben, a cápa első jeleneteinek és Blake Lively alakításának kivételével. Lehetett volna ezt egy kicsit bátrabban. Azért ez ne szegje teljesen a kedvünket, ez a film bőven megvan:

Kövess minket facebookon és twitteren!