A cím nem hazudik: amint a New Yorkból Londonba tartó nonstop járat kerekei felemelkednek a kifutóról, elkezdődik a hepaj, és addig nincs nyugvás, amíg ilyen vagy olyan módon, de a gép újra földet nem ér. Csakhogy valahol félúton, odafent a magasban valaki lyukat üt a cselekmény szövetébe, és az így keletkezett vákuum szépen, módszeresen kiszívja tiltakozó koponyádon át az agyadat. Rohan a technika, fokozódik a tempó, de tudjátok, az a probléma, hogy a thrillerek műfajában már így se nagyon lehet újat mondani. Főleg ha olyan konvenciókban gondolkodsz, hogy ne áldozzuk már fel a realitást az izgalmak talaján, a dráma kedvéért ne csináljunk pojácát kompetens figurákból, és még véletlenül se álljunk elő olyan eredetinek szánt fordulattal, amely a filmet követő kocsmalátogatás során bugyborékoló nevetések közepette fogunk majd megidézni.

Nos, Liam Neeson és Jaume Collet-Serra rendező (Ismeretlen férfi) második közös filmje az összes fent említett lapot kijátssza, és ebben igazából az a legdühítőbb, hogy a film kitűnően indul: Liam Neeson hányattatott sorsú légi marsallja egy meg nem nevezett utastól üzenetet kap, hogyha nem utalnak át neki ennyi meg annyi lóvét, akkor 20 percenként megöl valakit a repülőn, és ez a "high concept" bizony ki is tart úgy 40-50 percig, aztán előkerülnek olyan szuperkütyük és -fordulatok, melyek egyszerre viszik át James Bond-paródiába valamint egy péntek délutáni Agatha Christie-ismétlésbe a filmet, miközben a 2000-es években akcióhőssé avanzsált Neesonnak még Bourne-bunyóznia is muszáj itt-ott, az így keletkező műfaji összevisszaság pedig egy morális maszlaggal kirakott nagy leleplezésbe torkollik, és hát így lesz a Non-Stopból nonszensz.

Kövess minket facebookon és twitteren!