Több mint 280 filmet mutattak be tavaly a magyar mozik, és mi nem panaszkodtunk a kínálatra: a változatosság gyönyörködtetett, még ha az eloszlással volt is némi problémánk – mozibarát legyen a talpán, aki mindent meg tudott nézni, amit szeretett volna! Amit nekünk sikerült, arról most számot vetettünk, és úgy találtuk, hogy a következő 25 volt a legjobb 2015-ben.
#25 Shaun, a bárány - A film
„Miközben a Shaun, a bárány - A film a televíziós alapanyagot egyáltalán nem ismerőknek könnyen befogadható, egyúttal újdonsággal tud szolgálni a megrögzött rajongók számára is. Ennél jóval fontosabb, hogy közérthetően mesél olyan értékekről, mint család, otthon, összetartás, remény és szeretet, bármilyen banálisan hangozzék mindez.” (kritika bővebben)
#24 Kosok
„Sok birka, a hófödte izlandi táj gyönyörű képei, alázattal és empátiával ábrázolt főhősök, jó ritmusban elbeszélt egyszerű és emberi történet: ezek a mozgókép legfőbb erényei, aminek megtekintése után a nézőnek nem marad kétsége afelől, hogy az egymással való törődésnek nemcsak az ünnepi eszem-iszom év végi közeledtével van itt az ideje. Grimúr Hákonarson alkotása mindezt sötétebb ecsetvonások felhasználásával, és balladai tömörséggel meséli el másfél órás játékideje alatt.” (kritika bővebben)
#23 Aferim!
„Az Aferim! Radu Jude XXI. századi énünk elé tartott torz tükre, ami történelmi parabola és egyben egzisztencialista dráma is. A kényes kérdések feltevésén túl rámutat vele, hogy közel két évszázaddal később élhetünk lényegesen nagyobb kényelemben, rendelkezhetünk több információval, mint a történelem során bármikor, az eltelt idő dacára előítéleteink és ellentéteink szemernyit sem változtak. Pesszimista véleményével a rendező a hazájában tapasztalt rasszizmus és társadalmi fóbiák mélyen a múltban gyökerező eredetét látja igazoltnak.” (kritika bővebben)
#22 Kémek hídja
„Bár nem egyszer kritizálták 2000 utáni rendezései miatt, szerintem középszerű mozgóképek nem, maximum kevésbé jól sikerült művek kerültek ki az utóbbi másfél évtizedben Spielberg keze alól. Az ezredforduló óta direktorként levezényelt mozijai továbbra is szakmai profizmusról árulkodnak, emellett a messziről felismerhető, pozitív értelemben vett érzelmi töltet is szerves elemük. A visszaemlékezésszerű Kémek hídja nemcsak illik ebbe a sorozatba, hanem a jobban sikerült darabok közé tartozik, így mindent megtalálunk benne, amiért a rendezőt szeretjük. Figyelemre méltóan megvalósított, sokszínű, de a didaktikus merevségtől távol álló, minőségi alkotás, ami történelemleckének is nagyszerűen megfelelne.” (kritika bővebben)
#21 Valami követ
„Már-már vakmerőnek is nevezhető az a szerzői koncepció, hogy Mitchell a horrorfilmek talán legelcsépeltebb és legközhelyesebb toposzát, a menekülést és az ezt kiváltó üldözve levés elementáris érzését tette meg a cselekmény alapvető motívumává, de merészsége ellenére egyáltalán nem vallott kudarcot. A lassú sodrású, nagy csendekkel és meditatív pillanatokkal operáló forgatókönyvet is jegyző Mitchell olyan biztos kézzel teremti meg a szuggesztív és fojtogató atmoszférát a film elejétől kezdve, amihez foghatóval mostanában nem igazán találkoztam, miközben néhány igazán felejthetetlen jelenettel úgy hozza ránk a frászt, hogy közben kiugrunk a székünkből.” (kritika bővebben)
#20 Kingsman - A titkos szolgálat
„A Kingsman olyan, mintha Tarantino leforgathatta volna a Casino Royale-t, de legalább valamilyen (szuperhős)képregényt kapott volna a kezei közé. A popkult kis semmiségek és a menő egysorosok tárháza mellett a zene és a vágás használata, a videoklipes lassítás-gyorsítás esztétikája, az erőszak egyszerre könnyed és súlyos ábrázolása – a templomi táncjelenet mindent visz – mind-mind arról árulkodik, hogy emberünk sűrűn jegyzetelhetett, miközben a legeminensebb QT-tanítvány pályájának beindításánál bábáskodott. Érzéseim szerint ettől függetlenül a Kingsman: A titkos szolgálat megtekintése után a Matthew Vaughn produceri előéletéről mit sem tudó egyszeri mozilátogató ugyanúgy visítani fog gyönyörűségében, mint a megrögzött mozimániások.” (kritika bővebben)
#19 Amy - Az Amy Winehouse-sztori
A Senna alkotójának tartalma miatt vitákat generáló, ezzel együtt egyöntetű kritikai elismerésben részesült alkotása a fiatalon elhunyt énekesnőről azok számára is érdekességet jelenthet, akik teljes közömbösséggel, urambocsá' ellenszenvvel viseltettek a címszereplő iránt. És ez lehet a legtöbb, amit egy dokumentumfilm remélhet.
#18 A tenger dala
A Kells titka alkotójának roppant kedves rajzfilmje égető szükségű színt vitt a múlt év animációs kínálatába. Az ír folklórtörténetből merítő A tenger dala megható történetével, fantáziadús színhelyeivel, eredeti és változatos figuráival, nehezen feledhető dallamaival és puszta szépségével is mély benyomást tesz gyerekekre és felnőttekre egyaránt. Hálásak lehetünk, hogy a hazai mozikba is elsodródott, mert így most méltán foglalhat egy helyet magának listánkon.
#17 Victoria
Egyedülálló filmélményt nyújt a Victoria: az európai nagyvárosi éjszaka atmoszférája és a bravúros főszereplői teljesítmény (Laia Costa nevét minden adandó alkalommal le kell írni) játszi könnyedséggel telepszik a nézőre, s olyannyira belefeledkezünk abba, ami a címszereplő és a néhány srác között kibontakozik, hogy észre sem vesszük: mindent egyetlen felvételbe sűrítve látunk. Sűrítve, 140 percben.
#16 Hétköznapi vámpírok
„Egy hatalmas, másfél órás geget fog látni az, aki jegyet vált erre az agymenésre, amely nem hagy parlagon heverni egyetlen témát sem. Amit a vámpírokkal kapcsolatban ki lehet figurázni, azt ez a film meg is teszi, méghozzá tényleg viccesen és átgondoltan. Jó volt végre egy olyan paródiát látni, ami nem blőd, hanem tényleg megragadja a lényeget, szóval ha nem vagy Twilight, akkor irány a mozi! Zsebkendő nem kell, let’s misbehave!” (kritika bővebben)
#15 Vadon
„Cheryl Strayed (Reese Witherspoon) láthatóan felkészületlenül vág neki a több mint 1 000 mérföldes vándorútnak. Jean-Marc Vallée (Mielőtt meghaltam) rendező mesterien bánik a flashbackekkel: a szó legszorosabb értelmében tényleg csak flessek, villanások formájában ötlenek fel a nőben képek, gondolatok, hangok, ahogy az emberi emlékezés valójában működik, és a nézőnek eleinte ezekből a szilánkokból kell kikövetkeztetnie azt a szándékot, amely elindította Cherylt a PCT-n. És ez izgalmas, érzelmileg nagyon kifizetődő játék.” (kritika bővebben)
#14 Tangerine
Transznemű prostik, több kapura játszó stricik és aberrált örmény taxisok népesítik be Sean Baker kis karácsonyi meséjét Hollywood utcáiról, ám a Tangerine nem szokatlan figurái vagy rendhagyó forgatási eszköze (egy iPhone, de ezt már biztosan sokszor olvastátok) révén nyer figyelmet, hanem elkerülhetetlenül konvencionális, emberi mozzanataival.
#13 Saul fia
„Talán nevezhetnénk megváltástörténetnek is, de Nemes Jeles nem adja olyan könnyen filmjét, mert ahogy érzelmek, úgy megváltás sincs. És ez így együtt adja ki mindazt, amitől okkal bolydult fel a filmvilág: a Saul fia új utakat nyitott meg a műfaj számára, Magyarországnak pedig adott egy rendezőt, akit majd nem valakihez hasonlítunk, hanem akihez majd később másokat hasonlíthatnak.” (kritika bővebben)
#12 Az ajándék
„A szinte kamaradarabszerű Az ajándék a lélek finom rezdüléseivel, és a felismerés villanykörtéinek apró pukkanásaival van tele. A történet során folyamatosan növő feszültséggel szembesülünk, amit a nagyjátékfilmes rendezőként debütáló Edgerton biztos kézzel kormányoz a végkifejlet felé. Nagyszerű rendezése nemcsak a tartalom terén – azaz a kérdések bátor feltevésével –, hanem a forma tekintetében is elnyerte a rokonszenvemet: Az ajándék igazi lélektani thriller, ami hagyma módjára egymásba burkolt rétegekből épül fel.” (kritika bővebben)
#11 Citizenfour
Edward Snowden a Nemzetbiztonsági Hivatal infói után magából is szivárogtatott egy kicsit Laura Poitras dokumentumfilmes számára, és ami egy hongkongi hotelszobában kibontakozik a nő és társai kamerája előtt, az ritkán látott módon köti le annak a figyelmét, aki egy kicsit tudatosabban járna-kelne a 9/11 utáni, telekommunikált világunkban. Tanulságos, egyszeri alkalommal kecsegtető néznivaló az Oscar-díjas Citizenfour.
#10 Star Wars: Az ébredő Erő
„Soha rosszabb ne történjen a Star Warsszal, minthogy az egeres céghez került, és hogy annak égisze alatt J. J. Abrams Kathleen Kennedyvel és Lawrence Kasdannel karöltve elkészíthette azt a mozgóképet, amivel a Lucasfilm és jelenleg óriásbébiként duzzogó névadója tartozott nekünk, az őt elévülhetetlen érdemei elismeréseként naggyá és gazdaggá tevő nézőknek. Üresjárat nélkül pörög, mint az a bizonyos stanicli, a történetvezetés hibátlan, a dramaturgia éppen annyi szálat hagy elvarratlanul, hogy ne csikargassuk véresre magunkat a feszültségtől a következő részig; és még a direktor mániájaként, másként szerzői kézjegyeként visszaköszönő rejtélyesség is működik.” (kritika bővebben)
#9 Sicario - A bérgyilkos
Denis Villeneuve legutóbbi rendezése nem drámaiságával terhel, mint a Felperzselt föld vagy a Fogságban. Nem, ezúttal gőzöd se lehet, mi bontakozik ki, mik a szándékok, hol vannak a határok. Kezdettől fogva feszült vagy, sodródsz Emily Blunt mellett, majd a végén hálát adsz, hogy te csak szemlélő vagy, egy óceánnal arrébb. A Sicario - A bérgyilkos kompromisszummentes, jól eljátszott, csendesen könyörtelen film.
#8 Foxcatcher
„Mintha torz tükörjátékot látnánk, ezúttal két páros életébe nyerünk bepillantást, nagyító alatt vizsgálhatjuk két család egy-egy magányos tagjának küszködését, a megfelelni vágyás azonosságait és eltéréseit. Arcba mászóan bensőséges alkotás a Foxcatcher, bár máshogyan, mint A pankrátor. Mi lehet szorosabb viszony két ember között a rokonságnál? Mi jelenthet közelibb kapcsolatot az érintésnél, legyen az ölelés, vállveregetés, a homlokok összedugása, pofon vagy a birkózópartnerünk megragadása? Létezik intimebb a gyilkosságnál?” (kritika bővebben)
#7 Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni
Az év legtüneményesebb amerikai függetlenjének fiatal színésztriója és a filmkészítés iránti lelkesedéssel átitatott, gondos, érzékeny forgatókönyve külön-külön is megszolgálta, hogy az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni az év tíz legjobb filmjének egyike legyen. Az a mozi, amiről már e sorokat olvasva tudod, hogy kár volt eddig kihagynod.
#6 Mentőexpedíció
„Ridley Scott zseniális hozzáértéssel elkészített filmje münchauseni módon, saját hajánál fogva húzza ki alkotóját a "régen minden jobb volt" mocsarából. Legnagyobb erénye emellett, hogy nemcsak a direktorba rajongói által, hanem mindannyiunk az általánosan értett közös ügyekbe vetett hitét is visszaadja: azt, hogy katasztrófák bekövetkeztével képesek vagyunk önös érdekeinken túllépve a bajba jutottakon segíteni. A Mentőexpedíció Santangel az 1492: A Paradicsom meghódításában majd' negyedszázada Kolumbusznak adott válaszát visszhangozza: "Faith, hope, charity".” (kritika bővebben)
#5 Agymanók
„Jópofa és szeretnivaló figurák gyülekezőhelye, szellemes és kreatív ötletek tárháza, elmés vizuális megoldások és szemkápráztató animáció bemutatóterme, nagy téttel bíró kalandok sorjázása és magával ragadó érzelmek kavalkádja. Ez mind így együtt – még több mint egy tucat film után is megdöbbentő, hogy ennél az alkotóműhelynél micsoda páratlan képességgel bírnak rátapintani arra, ami a mozilátogatást maradandó élménnyé teszi. Nem fér hozzá kétség: az Agymanók a Pixar eddigi legötletesebb és legeredetibb filmje.” (kritika bővebben)
#4 Whiplash
„Nem tudom, mikor láttam utoljára ennyi energiát, ilyen elemi, zsigeri erőt összegyűlni a filmvásznon. A Whiplash 100 perce olyan, mint a sistergő kanóc hangja, egy olyan kanócé, amelyről nem tudhatod, milyen hosszú, de tudod, hogy egy kurva nagy bombához van kötve, és szinte már az első perctől kezdve várod a robbanást. Adrenalin, mit adrenalin: glicerin spriccel a pórusaidból, és miközben egyik iszonyú erős jelenetből a másikba zuhansz, levegő után kapkodva gondolod, hogy baszd meg, ez igen, ez MOZI.” (kritika bővebben)
#3 Birdman, avagy (A mellőzés meglepő ereje)
„Iñárritu egy színpadi mű premierjét megelőző napokról készített színpadi jellegű – megszakítások nélküli, színészeit lecsupaszító, őket közszemlére tévő –, mégis minden ízében filmszerű – audiovizuális trükkökkel teli, tudatosan felépített – alkotást, egy szatírát, amely úgy tesz, mintha a Broadwayról mesélve karikírozná Hollywoodot, mintha egy kórkép lenne a hírnévről, annak mesterkéltségéről, miközben valójában az öregedésről szól, arról, hogy sorsodat, helyzetedet elfogadva légy ismét teljes.” (kritika bővebben)
#2 Ifjúság
„A nem mindennapi alakokat mozgató Ifjúság hol humorral, hol pedig drámai felütéssel mesél szülőkről és gyerekeikről, idős korról és fiatalságról, barátságról, érzelmekről, alkotásról, művészetről és a művészekről – röviden szólva: az életről –, ugyanakkor zsúfoltnak tűnő tematikája ellenére szinte végig koherens egészet alkot. Paolo Sorrentino A nagy szépség után ismét egy számvetéssel és visszatekintéssel foglalkozó alkotást tett le az asztalra, ami egyszerre hat a szívre és az agyra, és amelynek olyan mozgóképek a legközelebbi rokonai, mint A nap vége Bergmantól, illetve a 8 és ½ Fellinitől. Emlékezetes élmény megtekinteni, lebilincselő hatása napokig elkíséri az embert, hiszen ahogy Mick Boyle mondja: "Csakis az érzelmek számítanak".” (kritika bővebben)
#1 Mad Max: A harag útja
„George Miller a jobban vagy a kevésbé sikerült kitérőkként megkülönböztethető malackodás (Babe és folytatása), valamint egyéb állatságok (a Táncoló talpak mindkét része) után végre tető alá hozta az év(tized) legjobb (akció)filmjét. Pont. Nem is, inkább felkiáltójel! Úgy száztizenhét darab. Reméljük, legközelebb nem kell majd harminc évet kibírnunk a következő kanyarig.” (kritika bővebben)