- SPOILERMENTES -
Mark és Dave Schultz (Channing Tatum és Mark Ruffalo), az 1984-es Los Angeles-i olimpia aranyérmes birkózó testvérpárja a következő világverseny felkészülési időszakában váratlan és meglepő ajánlatot kap a tudományos körökben szerényebb eredményeiről, magánemberként a férfias sportok iránti rajongásáról, a közéletben pedig hatalmas vagyon örököseként ismert John du Ponttól (Steve Carell), ami végül végzetes tragédiába torkollik.
A valóság olykor minden képzeletet felülmúl. Közhely? Természetesen. Igaz? Feltétlenül. Különben nehezen vált volna közhellyé. Mi sem bizonyítja igazságtartalmát jobban, mint hogy manapság a megtörtént esetek korát éljük. A képzavarral azt próbálom kifejezni, hogy a mai tévé- és mozinézők egy jelentős rétegének mintha kevés lenne a fantázia, mindenáron más hétköznapjaiba szeretne belesni, elég csak a dramatizált reality különböző válfajainak térhódítását említeni. Beszédes, hogy egy héten belül négyből három olyan alkotást sikerült megnéznem, ami valós eseményeken alapul. Ezek közül a legfajsúlyosabbnak, egyben a legmesteribben kivitelezettnek a minimalistára hangszerelt Foxcatcher bizonyult.
Bennett Miller pályáját dokumentumfilmesként kezdte, rendezőként azóta is a realitás, azon belül az emberi kapcsolatok sajátosságai foglalkoztatják. A Capote után a Pénzcsináló sem a hagyományos értelemben vett sportfilm volt, a "pénzcsinálás" bemutatása mellett egyén és egyén, illetve egyén és közösség viszonyáról ugyanúgy megkaptuk a magunkét. Harmadik játékfilmje ötvözi elődei egyes elemeit: egy a sport közegében megesett bűnügyet választott témájául.
Mintha torz tükörjátékot látnánk, ezúttal két páros életébe nyerünk bepillantást, nagyító alatt vizsgálhatjuk két család egy-egy magányos tagjának küszködését, a megfelelni vágyás azonosságait és eltéréseit. Mark Schultz és John du Pont nézőpontjából mindkettejük háttere csonka, szeretnének a tömegből kiemelkedni, ezzel az apát helyettesítő szülőpótlék elismerését elnyerni, ám egyúttal kiteljesedni, túlnőni bátyon és anyán, azok segítsége nélkül maradandót alkotni. Lényeges különbség azonban, hogy míg előbbinél mindez a fivérek közötti egészséges rivalizálásból, féltékenységből, de végeredményben a szeretetből táplálkozik, utóbbi vergődése a szeretetlenségben gyökerezik, eredője egy kiüresedett, funkcióját vesztett kapcsolat. Árulkodó Jean du Pont (Vanessa Redgrave) jelenléte, még inkább annak hiánya a történetben, ami aztán amikor már szó szerint értendő, sérül a két központi figura közötti szimmetria, és a másikon mindenáron felülkerekedni akaró tesz arról, hogy a beteg elméjében létező mérleg egyenesbe álljon.
Az alakításokról kizárólag szuperlatívuszokban olvashatunk, és jelen kritika is beáll az ajnározók sorába. Ha az eddigi motívumokat – úgymint közhely, tükör és üresség – egybegyúrjuk, megkapjuk a filmtörténet egyik leghátborzongatóbb tekintetét, és a hozzá illő pszichopatát Steve Carell értő tolmácsolásában. Lehet, hogy a Magic Mike vagy a két osztag ellenére Channing Tatum sokak számára még mindig csupán egy csinos pofi és egy kigyúrt test, de az biztos, hogy zsinórban sikerül olyan szerepeket választania, amikben az ezek nyújtotta képességeit nem a klisék szerint kamatoztathatja. Mark Ruffalónál megértőbb testvért, barátot és edzőt senki nem kívánhat magának, Vanessa Redgrave pedig minden egyes ki nem ejtett szóval mélyebb és durvább sebet ejt, mint egy láncfűrész.
Arcba mászóan bensőséges alkotás a Foxcatcher, bár máshogyan, mint A pankrátor. Mi lehet szorosabb viszony két ember között a rokonságnál? Mi jelenthet közelibb kapcsolatot az érintésnél, legyen az ölelés, vállveregetés, a homlokok összedugása, pofon vagy a birkózópartnerünk megragadása? Létezik intimebb a gyilkosságnál?
Kövess minket facebookon és twitteren!