- SPOILERES!!! -

Scott Derrickson (Ördögűzés Emily Rose üdvéért, Távozz tőlem, Sátán!) 2012-es Sinister című filmje a tűrhetőbb hollywoodi stúdióhorrorok közé tartozott, amit sűrű atmoszférája, hangulatos filmzenéje és mainstream zsánerfilmekhez képest szokatlanul komor fináléja némileg kiemelt az álomgyárból futószalagon érkező tucatdarabok közül. A hárommillió dollárból forgatott mozi végül közel 80 millió dolláros bevételt termelt, ezért aztán nem is olyan meglepő, hogy a Jason Blum által 2000-ben alapított Blumhouse Productions elkészítette a film folytatását, ám a Sinister 2: Az átkozott ház az első résznek egyetlen erényét sem képes felmutatni.

Pedig amikor kijött az első két előzetes, még reményre adott okot, hogy a rendezői székbe az ír Ciarán Foy ült, aki 2012-es Citadella című nyomasztó lakótelepi pszichohorrorjával már keltett némi feltűnést filmes körökben, többek között Jason Blum is azt követően csapott le rá, miután megnézte Foy debütáló egész estés filmjét. Az első rész rendezője, Scott Derrickson ezúttal már csak társforgatókönyvíróként tért vissza C. Robert Cargillal együtt, ám elcsépelt megoldásokban bővelkedő és fárasztóan-unalmasan rutinos szkriptjük semmiféle meglepetéssel nem szolgál.

Az első rész másik érdeme a történet középpontjában álló és lassú, ám annál hatásosabb tempóban kibomló, okkult természetfeletti rejtély volt, ám a gyerekek lelkével táplálkozó pogány babilóniai isten, Bughuul kegyetlen családgyilkos módszerére már fény derült az első részben, a sequel pedig egyáltalán nem csavarja meg az emlékezetes alapötletet és nem is tesz hozzá semmi újdonságot. Ehelyett beéri azzal, hogy sablonos papírmasé figurákkal, illetve olcsó és idegesítő jump scare-ekkel zsákmányolja ki az első részt, miközben egy nevetséges, idegesítő és nehezen komolyan vehető műanyag-kísértethistóriává alacsonyodik le elődjéhez képest.

A Sinister 2: Az átkozott ház sztorija egy válófélben lévő anyuka, Courtney (Shannyn Sossamon) és ikrei, Zach (Dartanian Sloan) és Dylan (Robert Daniel Sloan) körül forog. Sossamon rutinos, de szürke színészi játékával szinte ugyanazt az aggódó, de mindenre elszánt anyuka-karaktert kelti életre, mint a Wayward Pines-ban, aki ezúttal erőszakos férje, Clint (Lea Coco) elől bujkál két kisfiával egy éppen zajló gyermekfelügyeleti pereskedés kellős közepén. Pechjükre éppen abban a házban húzzák meg magukat, ahol Bughuul a gyerekek szelleméből álló népes szolgaseregével már kiirtott egy családot – amit viszont most már nem hagyhatnak el, hiszen a Bughuulhoz köthető mészárlások minden esetben csak azután történtek meg, miután a család elköltözött a korábbi tetthelyről.

Ezekkel a halálosan komoly összefüggésekkel azonban csak egyetlen ember van tisztában, az első részből megismert és akkor még karikatúraszerűen ábrázolt, kissé esetlen, de segítőkész seriffhelyettes (James Ransone). Ő immáron nem a rendőrség színeiben, hanem civilben nyomoz Ellison Oswalt (Ethan Hawke) és családja brutális kiirtása kapcsán. Biztosra megy, és inkább minden házat felgyújt, aminek bármilyen köze volt a vérszomjas pogány babilóniai entitáshoz, nehogy a gyanútlan családok beköltözhessenek az elátkozott épületekbe. Ebből az alaphelyzetből bomlik ki a folytatás, ami sem dramaturgiailag, sem vizuálisan nem tudja megközelíteni az első részt.

Ciarán Foy a fojtogató atmoszféra megteremtése helyett ugyanis beérte a hollywoodi horrorfilmekre jellemző hatásvadász ijesztgetések sorozatos ismétlésével, ami lufiként pukkasztja ki az ijesztőnek szánt légkört. A tipikus, előregyártott figurákkal képtelenség azonosulni, élükön a gyermekeik felügyeleti jogáért harcoló és egymást maró szülőkkel, a nevetséges gyerekszellem-sereg pedig délutáni matinévá silányítja a filmet, aminek a dramaturgiai fordulatok és meglepetések teljes hiánya sem tett valami jót. A seriff és az anyuka hirtelen fellángoló románca például nem is lehetne elcsépeltebb, de legalább ugyanennyire kiszámítható fordulat az is, hogy a családtagok közül végül csak a gonosz apuka ég el elevenen a máglyán.

Ne számítsunk tehát az első rész könyörtelen befejezéséhez hasonló torokszorító és bátor fináléra, a Sinister 2 ugyanis minden pillanatában egy lélektelen, fantáziáltan és gépies alkotás, ami ötlettelen és mechanikus megvalósításával tökéletesen belesimul a horrorfilmek felejthető és fáradt folytatásainak hosszú sorába. A filmnek egyetlen narratív motívuma van csak, ami részben kielégítheti a műfaj erősgyomrú rajongóit, azok pedig nem mások, mint a válogatott családirtásokat bemutató szemcsés Super 8-as házi felvételek, amelyek még az első résznél is bizarrabbak és brutálisabbak. Ám hiába tűnnek fel időről időre a vásznon ezek az Amerikai pszichót megidéző snuff és torture videók (emlékszünk a patkányokra?), csalódottságunkat végső soron már ezek sem enyhítik.

Ciarán Foy a legfrissebb hírek szerint egy hatvanas években Írországban játszódó thrillert forgat legközelebb a Blumhouse égisze alatt The Shee címmel, reméljük, hogy addigra tanul második filmjének hibáiból. 

Kövess minket facebookon és twitteren!