Az úgy szokott lenni itthon, hogy ilyenkor leírja az ember: jaj, de jó, új horrorfilm kerül a mozikba, kevés van belőlük a multiplexekben. Aztán, s ez még sajnálatosabb, az következik a legtöbbször, hogy jaj, de kár, hogy ilyen gyenge. Most is ez jön: jaj, de jó – jaj, de kár. Pedig Scott Derrickson nem most kezdte az ismerkedést a műfajjal, nagyon nem.

A legtöbb szép szót tán legutóbbi filmje, a Sinister kapta – nem tőlem ugyan, mert azzal is csak épphogy elvoltam, viszont ott legalább volt egy Ethan Hawke, hogy emelje a nívót, itt csak Eric Bana van, aki a legtöbbször borzasztóan tehetségtelen színésznek látszik, ám segíteni szokott neki valami, például a rendezés, hogy ez ne  feltétlenül derüljön ki. Hát, itt kiderül, elkeserítően kiderül, mi több (vagy kevesebb), más se derül ki.

Bana lenne a megkeseredett különleges nyomozó, aki lassított felvételben borul ki, amikor egy halott csecsemő ügyével találkozik. Ő és társa (Joel McHale baseball sapkában adja a lecserélhető partner alaptípusát), nem attól különleges, hogy megkeseredett a tandem, ez mondhatni alapfelszereltség a nagyvárosi éjszakában – hanem attól, hogy a különösen ronda ügyekhez hívják ki őket. (Banának meg úgynevezett „radarja” is van, amivel megérzi, ha egy kis ügyben ott lakozik a Nagy Ügy. Hú.)  Az egyik ilyen eset néhány veterán katonához vezet, akiket nagy valószínűséggel a film címébe foglalt legfőbb gonosz egyik közvetlen alkalmazottja vett rá bestiális dolgokra. S ahol az ördög előkerül, ott csakhamar akad egy pap is. Itt sincs ez másként: a szemtelenül jóképű Mendoza (a szemtelenül semmilyen Edgar Ramírez) nem is késlekedik, és hamar bevonja a rend őreit elméletébe, miszerint itt megszállás, mármint a Sátán által elkövetett testrablás esete forog fenn. Úgyhogy még az is lehet, hogy ki kell őt, illetve hát őket, a főnök démonjait űzni a szerencsétlen delikvensekből.

Ennyi volna a Távozz tőlem, Sátán! De ha ennyi volna, illetve máshogyan lenne ennyi, akár még izgalmas is lehetne – hiszen Derricksonnak sikerült már korrekt módon hozzányúlnia az ördögűzéshez, megtehette volna most is. (Az, hogy elvileg „megtörtént eset” alapján készült, hagyjuk is. Mert manapság mi nem?) Sajna nyoma sincs annak a profizmusnak, amely az Ördögűzés Emily Rose üdvéért című darabot annak idején kifejezetten nézhetővé tette. Vannak viszont üldözések, rohanások, idegesítően hangos effektek, felesleges és hiteltelen nyavalygások – valódi feszültség azonban csak nyomokban fedezhető fel. Érdekes egyébként összevetni ezt a filmet a Démonok közöttel, amelyben James Wan kifejezetten bravúrosan mutatta meg, hogy mi történik akkor, ha a zsáner kliséit nagy kedvvel és hozzáértéssel használja valaki. Frászkeltés történik, az. Itt ellenben azt láthatjuk, hogy mi lesz abból, ha fantázia nélkül történik hasonló: nagy svunggal előadott akciózás és nagyjából korrekt módon levezényelt finálé – ennyire futotta.

Na, de hogy kerül bele ebbe az egészbe Jim Morrison? Ez az, amire nincs igazi dramaturgiai válasz. Gondolom, hangulatkeltés okán. De hát ez is valami – így legalább akkor érezzük, hogy valami menő is történik ebben a filmben, amikor megszólal a People Are Strange, vagy legtöbbször a Break On Through (To the Other Side). Igaz, ehhez aligha van köze Derricksonnak. Ez már a The Doors zsenialitására tartozik.