Fóbiák, félelmek, gátlástalan örökifjak, bűn és bűnhődés. A Titanic első körében a másodosztályon ragadtam, de legalább bekopogtathattam az elsőre.

Citadella (Citadel, 2012)

Egy ifjú férj a liftben ragadva nézi végig, ahogy egy csapat csuklyás gyerek megtámadja feleségét. A terhes nő kómába esik, majd meghal, de a csecsemőt sikerül megmenteni. Így marad egyedül Tommy, akinek nem csak az apaság nehézségeivel, de egyre inkább elhatalmasodó félelmeivel is szembe kell néznie. A horror mozgatórugója, a rettegés adja a film magvát, ez uralja Tommy életét is. Terápiára jár, próbálja leküzdeni a rettegést, de a körülmények és az életébe újra és újra visszatérő csuklyás suhancok egyre mélyebbre taszítják saját fóbiáiba.

Az elsőfilmes Ciaran Foy többnyire klisékből építgeti filmjét, aminek mondandója is egy régi közhely ("szembe kell nézni félelmeinkkel"), a főszerepet játszó Aneurin Barnard alakítása mégis képes volt berántani, hogy az én fejemben is megteremtse saját, kilátástalan helyzetét. Az arcára kiülő félelem, a verejtékcseppek, a kényszerképzetek(?) és a szüntelen csecsemősírás képesek elmosni a határt vélt és valós dolgok között. De a pszichológiai hadviselésnek egyszer vége szakad, és Tommy belső utazását felváltja a szembenézés. Ezen a ponton apadnak el Foy forrásai, és kínál a felvezetéshez nem igazán méltó, túlontúl egysíkú lezárást.

Avalon (2012)

Még túl sem tettem magam a Citadella okozta sokkon, máris jött egy másik, sokkal nagyobb trauma. Az Avalon hatvan körüli főhőse képtelen belátni, hogy eljárt felette az idő. Még mindig az (amúgy sem szimpatikus) nyolcvanas évek diszkóvilágában él, ezer ránccal később is sármőrként tetszeleg, és még gátlástalan is. A film első fele dogmás technikával mutatja a svéd Ernyey Bélát és cimboráit, akik anyagi nehézségeik árán is új klubjuk megnyitójára készülnek. Isznak, füveznek, fontoskodnak, próbálnak lépést tartani ("Hallottál már a Facebookról?") és menőnek látszani. Szó se róla, a rendező akkurátusan - még ha nem is a megfelelő tempóban - vázolja fel ezt a világot, aminek egy véletlen baleset vet véget.

A buli hevében sikerül megölni egy szerencsétlen litván vendégmunkást, és ezt követően okkal várhattam volna egy bűn és bűnhődés drámát. Igen, van itt lelkiismeret-furdalás is, de a közöny érzése sokkal erősebb. Nyilvánvaló, hogy ebben a közegben fontosabb dolgok is vannak, mint egy másodrendűnek tartott ember élete, akinek elvesztését simán kitáncolhatod magadból. Erkölcsi mélypont ez, de tökéletesen tartható egy olyan világban, ahol Tartuffe nyerné a játszmát. Ezek után jól elkapott pillanatok ide, Johannes Brost megkapó alakítása oda, az egész egy cseppet sem szimpatikus.

Mit tettél, Richard? (What Richard Did, 2012)

Az Avalont követte a svéd produkció testvérdarabjának is tekinthető ír dráma, a két film között mégis hatalmas szakadék tátong. Az alaphelyzet ugyanaz: egy véletlenül elkövetett emberölés és annak következményei, de a Mit tettél, Richard? egy teljesen más aspektusból közelíti meg a témát. Főhőse egy rendes tizennyolc éves diák (Jack Reynor kiváló alakításában), aki a középiskolai tápláléklánc csúcsáról élvezi az életet. Egyetlen szépségfolt a bulizós idillben a féltékenység, ami később tragédiához, a fiú barátnője volt barátjának halálához vezet.

Leonard Abrahamson rendező már többször bebizonyította, hogy beszéli az emberek nyelvét. Ugyan ez a filmje erős stílusváltás a korábbi alkotásokhoz képest (Garázs, Adam és Paul), a helyzet változatlan. A Mit tettél, Richard? Haneke stílusában beszél el egy történetet, amiben szépen keverednek Dosztojevszkij (Bűn és bűnhődés) és Camus (A közöny) regényeinek morális kérdései. Richardnak van lelkiismerete, tisztában van tettei súlyával, minden porcikája megszenvedi a történteket - de vele szemben ott van a világ közönye. A fiú újra meg újra meggyónja bűnét, kiönti szívét barátjának, barátnőjének majd az apjának, de mindenkiben passzív félre lel. Ő pedig, a jóléti társadalomban nevelkedett, elkényeztetett gyerek túl gyenge ahhoz, hogy ellenálljon. Így pedig Rivchard kitartóan sodródik a lehető legrosszabb büntetés felé, amit választhat magának. Abrahamson szépen vezeti fel, majd le ezt a kettősséget, kiváló képet adva értékekről és ezek válságáról.