Egy szellemes-látomásos, egy zombis-animációs és egy talált felvételes-járványügyi nyalánkság vérrel pettyezett nagyítónk alatt.

Sinister (2012). Megmondom én nektek a horrortruvájt: minél kisebb költségvetésből dolgozik egy adott stáb, annál inkább rá kell feküdnie azokra az alternatív paraelemekre (atmoszféra, kivárás, realitás-érzet, stb.), melyek jóval kevesebbe fájnak a maszkoknál, díszleteknél, meg a képi- és hangeffektusoknál, és mégis sokkal hatásosabbak azoknál. Hát nem magától értetődő? Hollywoodban nem feltétlenül, de azért négy Parajelenségek, egy Insidious és most a 3 millióból összefabrikált Sinister után már kezdenek rájönni, hogy kis befektetéssel is lehet nagyot kaszálni, ha ezek a bizonyos elemek a helyükön vannak.

A Sinisternél pedig többé-kevésbé sikerült jól belőni a kellő hozzávalók mennyiségét ahhoz, hogy a történet boncolgatása - és annak kellemetlen hiányosságainak felfedése - helyett hagyd, hogy az atmoszféra szépen belepje a gerincedet, és kellemetlenül mocorogj a székedben, pedig szinte csak azt látod, hogy a gyilkos videóktól egyre jobban tikkelő Ethan Hawke 4-5 alkalommal végigbotorkál a házában, zajokat hall, árnyékokat les, majd előbb kellemetlen állatokkal, aztán a gimnáziumi horror-maszkverseny néhány elődöntősével találkozik.

A film sejtelmesen építgeti originálisnak mondható, de extázist azért nem okozó mitológiáját, s még egy olyan zárócsavart is fel tud kínálni, melyre csak egy rossz oknyomozó riporter nem képes rájönni, így aztán mikor eljön a nagy rádöbbenés ideje, talán nem érzed majd olyan nagy szemétségnek, hogy ki lesz az, aki utoljára nevet: egyenesen bele a kamerába.

Ethan Hawke és a horrorkardigán

ParaNorman (2012). Norman látja a holtakat. Ez a nem túl eredeti passzus a kiindulópontja a Coraline alkotóinak új gyerekhorrorjának, melyben ugyan a gyerekek már a facebookon lógnak és a sötétben mobiltelefonjuk képernyőjével világítanak, de az alapvető kasztok változatlanok maradtak: a macák a sportolókon lógnak, a nagydarab, ám agyilag kisebbségiek a kisebbeket szekálják, a különcök pedig egyedül róják az utat a felnőttválás irányában. Norman is egy ilyen kívülálló, akit még apja is elkerül, úgyhogy mikor az ő kezébe kerül a város vagy akár a világ sorsa, mikor egy régi átok folytán a holtak kikelnek sírjukból, először senki se hisz neki.

Szó se róla, az elmúlt években a stop-motion technológia olyan nagyot fejlődött, hogy a ParaNorman esetében egyesekben már az a gyanú is felvetődött, hogy ez a film csak úgy néz ki, mintha megszobort figurákkal dolgozna, és valójában bitekkel animál, mint a többi. Pedig nem: a Laika csupán a karakterek arckifejezésének megtervezéséhez hívja segítségül a számítógépet, hogy aztán ezeket 3D-s printerrel faragja meg. A többi már élesben történik, viszont az eljárásnak köszönhetően a címszereplőnek több százezer(!) arc jut.

Kár, hogy a kivitelezés alaposságával párhuzamosan a sztorira ezúttal nem sikerült olyan nagy hangsúlyt fektetni, amelyben a gyerek-kompatibilis ijesztgetés és a humor ugyan rendben van, de a cselekmény néha bántóan megbicsaklik, és annak előmozdítása érdekében egyes szereplők néha a legváratlanabb pálfordulást produkálják. Ezek a dolgok pedig még a műfajban jártasabb nézőket is könnyen ki tudják zökkenteni a különböző horror-trendeket kiválóan megidéző referenciák élvezetéből.

The Bay (2012). A marylandi kisváros lakosságát gyakorlatilag egy nap alatt nullára redukáló járványt feldolgozó film talált felvételekből, térfigyelő kamerák által rögzített anyagokból, interjúkból, elkapott telefonbeszélgetésekből, stb-stb. épül fel. Mondanom se kell, hogy a koncepció valóságjellege már megint elbukik azon, hogy nem látom azt az erőt, amely képes ezeket a felvételeket előteremteni és sorba rendezni (és ezen még az se segít, hogy Az erő krónikájával szemben ezúttal nevesítik is azt), viszont hatásosságához ezúttal nem férhet kétség, ugyanis a kamerák és egyéb rögzítőeszközök most tényleg kívülálló szerepet töltenek be: hidegen, könyörtelenül dokumentálnak. Az érzelmeknek - a terrort leszámítva - ezúttal nincs helyük; senki sem próbál meg oda nem illő, filmesen megkomponált emóciókat becsempészni a történetbe, vagy ha mégis, hát az egyfajta védekező mechanizmusként van csak jelen (gondolok itt a történetet kvázi narráló riporternő humorizálására). 

Emberi mulasztás, negligálás okozza azt a katasztrófát, amely több száz emberrel végez, méghozzá látványosan undorító módon, és ugyan a néző előre láthatja az események forgatókönyvét - mind az elszenvedők, mind pedig a hatóságok részéről -, a szenvtelen előadásmódnak hála a film inkább hatásos, semmint hatásvadász (pedig az oda nem illő zene és egy-két, rémcirkuszba illő ijesztgetés inkább az utóbbit erősíti). A legnagyobb meglepetést azonban mégis a rendező neve okozza.