A mai röpkémben két erős alkotás kapott helyet, köztük az eddigi egyetlen öt csillagossal. Mads Mikkelsen járhat akárhol, mindenhol ő a legmenőbb, még a vadnyugat sem tudott kifogni rajta, sőt. Eközben a Közel-Keleten még mindig a kisemberek húzzák a rövidebbet, a „falak” pedig csak épülnek tovább...
Ha a Közel-Kelet szóba kerül, szinte lehetetlen megúszni politizálás nélkül, de hogy ne menjen bele a mindkét oldalról ömlő fekete-fehéren látó propagandába, Hany Abu-Assad most is azzal foglalkozott, amihez a legjobban ért: az emberekkel, hiszen rajtuk csattan a nagypolitika ostora. Ciszjordániában falak épültek, amelyek kívül tartják a terroristákat/szabadságharcosokat, ugyanakkor családokat, barátokat, szerelmeket választanak el egymástól. Omar (Adam Bakri) is így járt, gyerekkori cimborái és élete nagy szerelme, Nadia (Leem Lubany) is a fal túloldalán rekedt, amit Omarnak mindennap meg kell mászni, kockáztatva ezzel az életét. Ennek ellenére megmássza, mert barátnője miatt ki ne mászná meg?
A baj csak az, hogy a politika még ennél is jobban befolyásolja mindenki életét. Nadia testvére, Tarek (Eyad Mourani) harcos ellenálló, akihez részint egyfajta férfivá avatási szertartásként, részint azért, hogy elnyerje Nadia kezét, Omar is csatlakozik, berántva magát egy vég nélküli erőszakspirálba. Áruláson, konspiráción, politikai ügyeskedéseken és piszkos egyezségeken át vezet az út, ami tökéletes táptalajt ad egy thrillernek, és végülis tekinthetünk úgy is az Omarra. Ehhez minden adott, a rendező pedig él is a lehetőséggel, hogy egy izgalmas filmet varázsoljon belőle, de mégis a történet emberi oldala az, ami igazán hatásos.
Abu-Assad ezt is nagyon szépen megoldotta, igyekezvén végig a kisemberek szintjén maradni. Például sok esetben azt sem tudni, a fal melyik oldalán vagyunk, annyira jelentéktelen – itt is, ott is emberek vannak. De az is jellemző, hogy Omar csak egy sokadik találkozás alkalmával jön rá, hogy korábbi fogvatartója nem arab. Pontosan ebben áll a film lényege: mindkét oldal követ el ronda dolgokat, mindenhol megvannak a túlkapások, a hamis ideák, amelyek nem használnak sem az izraelieknek, sem a palesztinoknak... az embereknek. Megszökni lehet, de ha ott vagy, nehéz kitérni előlük.
A filmet még pénteken (04.17.) 16:45-től megnézhetitek az Uránia moziban.
A megváltás [The Salvation] (2014)
Anders Thomas Jensen és Mads Mikkelsen, ezzel a párossal valahogy nem lehet rossz lóra tenni. Habár előbbi most „csak” a forgatókönyvet jegyzi, a statisztika egy cseppet sem csorbul ezzel a minden tekintetben hagyománytisztelő western-darabbal, aminek már a plakátja elárulja, mivel lesz dolgunk a későbbiekben. Bad Men Will Bleed. Ezeket után ki számít másra, mint egy régi vágású westernre pisztolypárbajjal, postakocsival, sebhelyes rossz fiúval, koporsókészítővel, pápaszemes bankárral és fodros szoknyás asszonykával a szalonból? Nos, jó hírem van. A megváltás valami ilyesmit kínál, persze egy kicsit skandinávosan, stilizált látvánnyal, jól megszűrőzött képi világgal, kissé karcosan, némiképp eltávolodva az amerikai sztenderdtől (amelyben biztos nem lőnének pofán egy öregasszonyt).
Időpont az 1870-es évek eleje, helyszín a vadnyugat. Jon (Mads Mikkelsen) katona volt az óvilágban, de a háborút megelégelve áthajózott az óceánon, hogy ott próbáljon szerencsét. Feleségét és fiát hátrahagyta, de mostanra már elkészült az új otthon, szóval családja is utána jöhet. Meg is érkeznek, ám balszerencséjükre rossz útitársakat mellé ülnek be, a kocsin egy frissen szabadult bandita megöli Jon szeretteit, amit a férfi rögtön meg is bosszul. Azt azonban nem tudja, hogy a megölt férfi a környék egyik rettegett „nagy emberének” (Jeffrey Dean Morgan) bátyja, aki bosszút esküszik testvére haláláért.
Ahogy a felvezetésben, később is egyre-másra kerülnek elő a jól ismert western-toposzok és a klasszikus bosszútörténetek jól ismert elemei, de mindvégig stílusosan, lendületesen előadva egy remek gárda tálalásában, akik már önmagában elegek lennének hozzá, hogy kiemeljék a filmet a középszerűség mocsarából: Mikkelsen nagyon jó vadnyugati hős, simán beillett volna a zsáner hőskorába is, Morgan pedig esszenciális ötvözetét adja az amerikai és az európai westernek rossz fiújának, miközben a kivágott nyelvű Eva Green szavak nélkül is érzékletesen hozza a sokat látott nem éppen úrinőt.
Összességében rendben volt a film, ami ugyan nem olyan friss mint egy Ádám almái, nem olyan mély, mint egy Esküvő után, de éppen jókor volt jó helyen, ahol és akkor abszolút elszórakoztatott.
További kritikák Titanicos filmekről: Megléptek, Ütős angyal, '71, Megmaradt Alice-nek, Ex Machina, Kukoricasziget, Hétköznapi vámpírok, Csadoros vérszívó, Weng Weng nyomában, Dukhtar, Vízválasztó
Az oldalon található tartalmak kizárólag
