Egy katona a barikádok rossz oldalán reked, már ha van jó és rossz oldala egy barikádnak. Eközben egy nyelvészprofesszor azért küzd, hogy ne hagyják el a szavak, és a szavak mögötti világ.
Patrióta önigazolással háborúellenes filmet gyártani legalább akkora nonszensz, mint akármelyik isten nevében gyűlölködni, de az is lehet, hogy csak én nem látom a kedélyesen sörözgető baráti társaságok felrobbantása, az iskolák lebombázása vagy a nők megbecstelenítése mögött rejlő hazafiságot, sem a világvallások tanait. Éppen ezért való nekem a ’71, és éppen ezért tartom nagyra azt a megközelítést, amivel Yann Demange nyúlt ehhez a témához.
Főszereplőjét közkatonaként vezénylik Belfastba, ahol egyre forróbb a helyzet, a város térképe már két részre szakadt: a zegzugos, első blikkre nyugalmat árasztó utcákon állnak a barikádok, egyik oldalukon „barátok”, másikon az „ellenség”. Egy hirtelenül elszabadult helyzet következményeként Gary (Jack O’Connell) a rossz oldalon találja magát, ha nem jut vissza, az az életébe kerül. Közhelyesnek látszó felütés, de itt jön képbe a film mögött álló mesterhármas, elsősorban Yann Demange rendező, aki stílusosan egy ulyssesi labirintussá változtatja Belfast sikátorait, ide helyezve Gary pattanásik feszült éjszakai rohanását.
A figyelem egy precre sem lankad, a szótlan katona menekülésének minden pillanatában izzik a levegő. És akkor hadd álljak meg egy kicsit a „szótlan” jelzőnél, amivel elérkeztem Gregory Burke szépen felépített forgatókönyvéhez és Jack O’Connell megkapó játékához. Legyen kelet vagy nyugat, ideológiában, nagy szavakban profik vagyunk. Burke elkerüli ezt, nem magyaráz, helyette láttat. Nincs olyan jelenet, amelyen ne érződne, milyen mélyek ezek a gomba módra szaporodó testi- és lelki sebek, hogy mennyire értelmetlen és kiszolgáltatott ez az egész helyzet. Csak hús és vér van a frontvonal mindkét oldalán, nevek helyett pedig mozgó célpontok. Így kell thrillert csinálni, így kell háborús filmet csinálni és így kell első filmet csinálni.
A filmet még megnézhetitek csütörtökön (04.16.), 17 órakor az Uránia moziban.
Megmaradt Alice-nek [Still Alice] (2014)
Van egy jelenet a filmben, amelyben az Alzheimer-kórral küzdő nyelvészprofesszor, Alice (Julianne Moore) a kanapén ül családi házuk nappalijában. A kamera elmosódva mutatja, a fókusz a családon van, akik tőle pár méterre vitatkoznak róla, hogy mi lesz, mihez kezdjenek; nem baj, ha hallja, holnapra úgyis elfelejti. Nem hinném, hogy a rendező kulcsjelenetnek szánta ezt a pillanatot, mégis benne van minden, amit ez a film képvisel, amit A megmaradt Alice-nek értelmét adja.
A forgatókönyvíró nem bízta a véletlenre, egy férjet és három gyereket adott a beteg nőnek, más-más karaktereket, hogy alaposan körül tudja járni ezt a témát. Mindenki másképpen reagál Alice betegségére, elvileg széleskörű tablót látunk arról, hogyan lehet megküzdeni egy ilyen szomorú helyzettel, de valójában mind csak toposzokká válnak, mondandójuk pedig klisévé. Kivétel talán a legkisebb lány (Kristen Stewart), az ő karaktere néha kitör a második dimenzióból, de ami ebből a filmből megmarad, az Alice.
Nem (mindig) vagyok a l’art pour l’art híve, de most úgy gondolom, hogy pusztán Julianne Moore alakítása miatt érdemes volt elkészíteni, és érdemes volt megnézni ezt a filmet. Valami csodálatos az az út, amit ebben a bő kilencven percben bejár, ahogy próbál önmaga maradni a világban, amely elényészik körülötte, hogy a végén már nem marad miből elmúlnia. Egy riadt pillantás, mikor nem jönnek a szavak, egy halvány mosollyal kísért emlékkép-foszlány, a zavart kapaszkodás mindenbe. Apró pillanatok ezek, de őszinték, szépek, intimek. Minden néző érezni fogja ezt, minden néző emlékezni fog Alice-re.
A filmet még megnézhetitek pénteken (04.17.), 20:45-től az Uránia moziban.
További kritikák Titanicos filmekről: Megléptek, Ütős angyal
Az oldalon található tartalmak kizárólag
