Clint Eastwood új filmje nem csupán az amerikai bevétellistákat lepte meg, de a közvéleményt is rendesen megosztotta világszerte, így minket is, ezért – rendhagyó módon – két egymást követő napon két különböző hangvételű kritikát jelentetünk meg róla. Ide kattintva olvashatjátok az elsőt, ez pedig a második:

Kivételes és tragikus véget ért életutak hiteles megfilmesítése legalább annyira kemény dió, mint a háborús témákkal való zsonglőrködés. Clint Eastwood viszont nem az a filmes, aki bármelyiket is remegő kézzel rendezné, hosszú filmográfiájában mindkét zsánerre akadnak példák. Festett portrét Charlie Parkerről, Mandeláról és J. Edgar Hoover-ről, illetve az Iwo Jima-i csatát két szemszögből is körüljárta tükörfilmjeivel. Legújabb mozija egyszerre életrajzi és háborús, viszont mivel az Amerikai mesterlövész címszereplője nemzeti hős, az ellenség pedig iraki terroristák hitetlen hada, így a produkció nem indulhatott nagy kockázattal az Államokban. Az nem kérdés, hogy özönlenek rá a nézők, az viszont igen, hogy sikerült-e érdekes szemszögből láttatott háborús drámát forgatni, vagy a hazafiasság pátoszában saját magán üt halálos sebet.

Hát nem. Pedig Eastwood-nak kétség kívül előbbi volt a célja. Rendezése világosan, határozottan viszi a történetet a végcél felé, úgy, ahogy a távcsöves puska golyója halad a nyitányban. Az előzetesben benne volt minden, ami miatt szurkolhattunk a filmnek: a szétbombázott iraki város utcáin tengerészgyalogosok haladnak ajtóról-ajtóra, az őket fedező mesterlövész egy háztetőről figyeli az eseményeket. Megjelenik egy muszlim nő, gránátot nyújt át fiatal fiának, aki megindul a konvoj felé, a lövésznek pedig döntenie kell. Halljuk a szívverését, flashbackek cikáznak előtte feleségéről és gyerekéről - várjuk a lövést.

A hatásos képsorok alapján feszültséggel teli, izgalmas filmet vártam, ahol nem a folyamatos lövöldözős harc (A túlélő), vagy taktikai/hírszerzési hercehurca (Zero Dark Thirty), hanem a hosszan kitartott suspense jelenetek dominálnak, közben pedig a ravaszt meghúzó ember (szándékosan nem katonát írtam) lelkébe is beleláthatunk, némi morális dilemmázással vagy pszichológiai látlelettel, mélységet adva egy újabb terror-ellenes háborús filmnek. Azzal, hogy a fenti jelenetet rögtön a főcím után ellövik, szerte is foszlanak várakozásaim.

A világnak szüksége van hősökre, főleg a teljesítményközpontú Amerikának. A cél a maximalizálás: légy a legjobb, győzd le a másikat, legyél te a nap hőse, az ideál, akire felnéznek, akit követhetsz - legyél hétköznapi hős, aki jobb a másiknál, szuperhős, aki kiáll a szupergonosz ellen, háborús hős, aki megvédi hazáját. Ilyen bálvány Chris Kyle is, aki 255 (ebből 160 hivatalosan, azaz szemtanú által megerősített) találattal a legsikeresebb (mondom, légy a legjobb!) mesterlövész volt az amerikai hadsereg történetében, és akinek élete tragikus-ironikus módon ért véget, már leszerelése után: egy poszttraumás stresszel küzdő veterán végzett vele és barátjával egy lőtéri gyakorlaton.

Kyle 2009-ben írt bestseller memoárjából készült a film, melynek kulcsát tálcán kínálja elénk a rendező. Nincs szükség gondolkodásra, morális diskurzusra, egyáltalán értelmezési vitákra, mindössze egyetlen analógiát kell megértenünk, slusszpassz. Ezt az analógiát pedig rögtön a film elején szájába rágja apja a még sráckorú Chrisnek, úgy a nézőnek. Dave Grossman nyugalmazott alezredes kutatásai során megállapított és tőle idézett valóság szerint háromféle ember van: a védtelen birka, a rajta erőszakot tevő ragadozó és "az agresszióval, mint adománnyal (gift) megáldott" nyájvédő juhászkutya. Ezen pofonegyszerű, erőszak-központú eszme mentén éli életét Chris, és fog fegyvert, mint megannyi amerikai katona, aki Irakban juhászkodik. Anélkül pedig, hogy nagyon politikai irányba mennék el az elemzésben, jegyezzük meg, hogy az iraki háború legitimitása eleve kérdéses (ráadásul Eastwood ezt még 9/11-gyel is összemossa az egyik jelenetben), ily módon ez a tipikusan republikánus érvrendszer nem csak, hogy megbicsaklik, de közben úgy eszményíti a főszereplőt és történetét, hogy zárt ideológiába taszítja az egész filmet.

Még ha sikerül is magunkévá tenni ezt a logikát, és az amerikai hazafiságot nem az európai cinizmuson keresztül szemléljük, akkor is várunk jellemfejlődést, vagy egyáltalán bármilyen konfliktust, ami a küldetések és hazatérések során megjelenhet Chrisben – kezdeti PTSD-jének ábrázolása súlytalan. A feleség szerepe is halvány, néhány sablon sírós jelenetet leszámítva csendesen viseli sorsát, miszerint férje honvédelemből inkább megy a sivatagba a családját is fenyegető barbarizmus ellen fellépni, minthogy vele és gyermekével maradjon. Pedig Eastwood pont ezt az olvasatot, a veteránok pszichés problémáit és a katonák családjaira gyakorolt hatását emelte ki, amikor a film háborúellenességéről beszélt. 

A figyelmet még az egyébként elvárt színvonalon pörgő akciójelenetek sem kötik le hosszan, pedig az ellenlábas lövész Mustafával vívott külön párbaj erre nagyon is alkalmas szál lehetett volna. Így, aki a "sniperség" misztikumát, technikai truvájait szerette volna elcsípni, az is hoppon marad. Sajnos mindennek a tétnélküliségéhez tökéletesen asszisztál Bradley Cooper is, aki ugyanazzal a – már elnézést – buta fapofával játssza végig a főszerepet ebben az elhibázott koncepciójú, kétes üzenetű macsó, patrióta drámában.

Érdekes, hogy ha a film 130 perce nem is, de annak margójára odabökött stáblista előtti mondat, melyben Chris halálának körülményét summázzák, inkább mutat rá a valódi, szomorú mondandóra: a juhászkutyák agressziója valójában nem áldás. A veszett kutya pedig saját nyájára támadhat – hogy én is ezzel az otromba hasonlattal éljek. 

Kövess minket facebookon és twitteren!