Négy katonát leraknak Afganisztánban az ellenséges vonalak mögött. A feladatuk: likvidálni egy hírhedt tálib-vezetőt, csakhogy rövid időn belül két olyan problémával szembesülnek (morálissal és izé... számmisztikaival), melynek köszönhetően hamarosan vadászokból űzött vadakká válnak.
Az előzetes alapján úgy tűnt, hogy ez a film csak annyira lesz nívós, mintha valaki filmre vett volna egy elszabadult paintball-versenyt, és ugyan A túlélő sztorija valóban alig több egy patrióta lózungokkal és "mondd meg a feleségemnek, hogy szeretem" sztereotípiákkal megpakolt paintball-versenynél, de mielőtt a valós eseményekre hivatkozva felhördülnétek, gyorsan jelzem, hogy a bézik szüzséhez olyan zsigeri kaszabolda társul, melyhez foghatót utoljára a Ryan közlegény megmentése és A Sólyom végveszélyben tálalt fel.
Az éltető kritikák és a brutális közönségsiker mellett A túlélőben az a legjobb, hogy minden egyszerűsége, narratív sivársága ellenére benyel, pedig emberek helyett hőstípusokat látsz a vásznon: olyanokat, akik még a hétköznapi bullshitelés közben is nagyokat mondanak, a harcok során pedig természetfölötti attribútumokkal ruházódnak fel, akiket egyszerűen nem lehet megölni, vagy csak nagyon-nagyon-nagyon nehezen. Mindez részben Berg érdeme (aki ezért a kicsike filmért vállalta el a Csatahajó rendezését, melynek amerikai bevételét jócskán lepipálta), aki bámulatos intenzitással prezentálja a harcokat.
Paul Greengrass neve ugorhat be az embernek először, teljesen jogosan, csakhogy itt a kamera statikusabb, ugyanakkor a brutális vágás, meg a helyenként bedobott FPS-nézet miatt az epilepszia eshetőségét így sem lehet kizárni. No de nem is ez a lényeg: Berg technikai csapatának hála ott lehetsz ebben a miniháborúban, és hangozzon ez bármekkora klisének, de körülötted pattognak a golyók (húzd be a nyakad), te is beszívod a port (vegyél lassú, mély levegőt), te és érzed a vér ízét a szádban és neked is fáj minden találat, minden zúzódás, amiből rendesen kijut a srácoknak. Ott vagy velük, egészen a leges-legutolsó lélegzetvételükig. Dicséret illeti a hangvágást, a hangkeverést (Oscart nekik), a vágót és az operatőrt, valamint az olyan ritkán megénekelt hősöket is, mint Gregory Nicotero, aki fájdalmasan szép sebekkel, vágásokkal és egyebekkel szórta meg a fiúkat.
Kár, hogy ezt a brutális közelséget a film utolsó harmadában már nem sikerül fenntartani, amikor is néhány új szereplő mellett újabb morális tényezők is belépnek, amihez jön egy kis politikai vállveregetés, meg az a fajta patriotizmus, amely tipikusan amerikai, és amely sajnos eltávolít magától az embertől. Pedig ha csak a feliratok alatt pörgő megemlékezések alatt tudnál csak fellélegezni, akkor ez utóbbiakat sem feltétlenül éreznéd soknak.
Kövess minket facebookon és twitteren!
Az új pontozási rendszerről itt olvashatsz.