- SPOILERMENTES -

A Kingsman névre hallgató független brit titkosügynökségnél épp tagfelvétel van, mikor egy excentrikus (értsd: teljesen őrült) milliomos (Samuel L. Jackson) a világ meghódítására készül. Ezért aztán Harry Hart (Colin Firth) a brit gettóból összekapart kegyeltjének (az újonc Taron Egerton) igen kemény kiképzésen kell átküzdenie magát, hogy maga is Kingsmanné válhasson.

Akinek a mutánsos kaland után kétséges volt, hogy az angol fenegyerek fog-e valaha ismét gigantikus seggberúgásként ható alkotásokkal kedveskedni nekünk, annak innen üzenem: mindenki nyugodjon le (igen, oda)! Matthew Vaughn visszatért. Vagy valami olyasmi, mert szerintem igazából nem ment sehova.

Az X-Men: Az elsőknek hiába volt "szíve, ereje és esze", mindkét oldal hardcore fanjeinek talán a hangnemével lehetett a legtöbb baja. Nem tévedés, amikor mindkét oldalról beszélek, bátran állítom, hogy a hamar kultuszstátuszba emelkedő Ha/Ver miatt hirtelen felkapott rendező tábora legalább olyan erős elvárásokat teremtett ötödik munkájával szemben, mint a Marvel nagy múltú franchise-ának rajongói, csak éppen nem ugyanolyanokat. A különböző stílusú és humorú elemek nem feltétlenül egyedi, ám sajátos és könnyen kedvelhető keveréke hatékonyan működött az előző amerikai kiránduláson, de ugyanez a módszer néhány helyen csődöt mondott a marveles kísérletnél. Az alapanyag ortodox hívei szerint a First Class nem volt kielégítő mértékben hű első osztályú gyökereihez, a Kick-Ass iránt lelkesedők viszont nem tartották elég vaughnosnak.

A vegyes fogadtatás után sokak legnagyobb meglepetésére és/vagy megelégedésére a direktor ismét egy képregény feldolgozására szavazott, és ezúttal a korábban már bevált recept szerint szelektált. A Ha/Ver Dave Lizewskijének nyomtatott kalandjait is jegyző Mark Millar a hidegháborús kémsztorik aranykorából ihletet merítő sorozatának megfilmesítése több szempontból osztozik a szerző előzőleg vászonra adaptál szériájának sorsán. A Secret Service a Wantedéhoz hasonlóan nemcsak tartalmában, de formájában is valami mássá transzformálódott az alkotói folyamat során. Mindkettő egy titokzatos mikroközösségbe bekerülő, az apját nem ismerő ifjú beavatástörténete, ami csupán ötletadóként, nagy vonalakban szolgált alapul a belőle készített termékhez.

A megfilmesítés mindkét alkalommal azonos végeredménnyel járó műfaji átalakulást eredményezett, mi több, mindkét mozgókép egyformán "képeskönyve" eredeti zsánerét használja álcaként e változás leplezésére. A különbség kizárólag annyi, hogy míg az aktuális darab privát titkos ügynökei az úriemberek öltönyét és házikabátját, az előd nem kevésbé titkosan ügyködő takácsai a bérgyilkosok csuklyás köpenyét öltik magukra álruhaként. A külső párhuzamokon kívül egy másik, a Kingsman-legendáriumon belüli kettősség, illetve átfedés a történet másféle médiában, másféleképpen kommunikált variációi között Mark Hamill másféle jelenléte azokban. Ez az egyik leglátványosabb kapocs, egyúttal a leglényegesebb eltérés a kétfajta interpretáció között. Az egyszerepes kultsztár igaz, hogy önmaga fiktív változataként, de mégiscsak mint Mark Hamill, a hollywoodi színész tűnik fel az olvasók számára, a filmben ellenben egy szórakozott tudós szerepét alakítja Mark Hamill, a hollywoodi színész, aki ezáltal kvázi másnak mutatja magát a nézők előtt. Vagyis az első esetben egy kitalációhoz idomul a valóság, a másodikban pedig a képzelet alakítja egy valós, létező személy alakítását.

Mindezt a film műfajára vetítve összegezhető, hogy A titkos szolgálat a kémfilmes ikonográfia motívumait és kellékeit felvonultató, ámde tipikus szuperhősfilm. Nem ment agyamra a masszív térhódításáról ismert, jelenleg uralkodó álomgyári trend, nem vagyok az egyik áldozata, aki sötétedéskor a paplan alól kikukucskálva minden sarokban palástos-alsógatyós-álarcos figurákat lát lapítani. Óhatatlanul kénytelen vagyok a nemrég a Hős6osról írtakat szóba hozni, miszerint abban a csapatépítő kosztüm valójában egy ifjúsági fejlődéstörténetet rejt, tehát esetében a szuperhősfilmek felől nézve pont fordított helyzet állt elő. Ilyet egyébként egyáltalán nem tudok ezelőttről citálni, a Kingsmanével egyező, korábbi precedens azonban számos akad a szórakoztatóipar históriájában.

A fentebb emlegetett Wantedon kívül gondoljunk csak a Penge, vagy a Mátrix trilógiára! Ízig-vérig vegytiszta szuperhős-ciklusok ezek egy a többiek fölé emelkedő képességű, központi szereplővel. Ha előbbi bármelyik részében a vámpírokat maffiózókra, genetikailag megváltozott harcművész hüllőkre, nyugdíjas kohászokra, avagy bármi másra cseréljük, ám a sztori elemeit, struktúráját, dramaturgiát érintetlenül hagyjuk, annak kohéziója maximálisan sértetlen marad. Ugyanígy ha Neo ámokfutásában a disztópikus-filozofikus-technikai háttérmaszlagot mondjuk a szocialista kisrealizmus díszleteivel helyettesítjük, gyakorlatilag nem történik az égvilágon semmi. Ha egy mű valaminek, az adott példánál maradva vámpírfilmnek illetve sci-finek hirdeti magát, ennek ellenére a saját maga által definiált leglényegétől való megfosztása abszolút nem nyom semmit a latban, akkor vajon mennyire hiteles?

A kulcs a válaszhoz a választott hangvételben rejlik. Ez az, amiben a Kingsman magasan veri a versenyben magukat túl vagy éppen nem eléggé komolyan vevő, és emiatt elvérző társait, de még a Ha/Vert is, miközben nem átall az egyén és a társadalom viszonyával, alá- és fölérendeltséggel foglalkozni. Legnagyobb szerencsénkre Vaughn bicskája nem törik bele az emberfeletti emberek embertelen kifigurázásába, a humor terén nem ismer tréfát, kizárólag az az igazán fajsúlyos a számára ahhoz, hogy lényeges hangsúlyt fektessen rá. A hamisítatlan eredettörténet egy igazi posztmodern hommage és paródia egyben, ami utalásaival néha kikacsint, néha szájba rág, de végig igazán szórakoztató. Aki valódi kémekre kíváncsi, az sürgősen kezdjen el Le Carre munkásságával ismerkedni (lásd még: Suszter, szabó, baka, kém, Az üldözött), ám A titkos szolgálatra beülve a legkorábbi flemingi hagyományok megidézésére számítson. Egyebek között, de erről majd még egy kicsit később.

Szuperkütyük, dögös csajok, színes bőrű, fogyatékkal élő antagonista – Mr. Glass, valaki? –, aki nem mellesleg multimilliárdos, a halmozottan hátrányos helyzetű jobbkeze pedig olyan penge fegyverekkel hentel, hogy azt még Oddjob vagy Jaws is megirigyelné, de JB neve két azonos monogramú kollégájáéval együtt konkrétan is elhangzik. A szigorú arccal előadott blődségek sorát gyarapítja a magukat felsőbbrendűnek tartók oldalára állítottakat eláruló apróság, vagy az egyik szimpatikus kémjelölt leküzdendő fóbiája. Tényleg elhiszi bárki, hogy bármilyen katonai jellegű szervezet soraiba felvételt nyerhet, aki ilyen iszonyban szenved? Emellett viszont nem révedünk a múltba, a főgonosz terve abszolút aktuális, elég csak Mark Zuckerberg a jövőről vizionált elképzelései után olvasni egy kicsit. A mentor-utód kapcsolatról egy titkos szervezetben utoljára talán a szintén jól ismert panelekből építkező és azokra rájátszó, illetve egy másik műfajt ugyanennyire nem kímélő Men in Black - Sötét zsaruk mesélt ilyen élvezetesen. (Figyeljétek a bulvársajtót!)

Mindennek megfelelően egyes fordulatok kiszámíthatóak, míg mások pont azért nem azok, mert nem akarjuk elhinni, hogy ennyire egyértelműek. A sztori kb. kétharmadáig egyre csak fokozódik a tempó, aztán igaz, hogy egy kicsit leül, de a finálé az utóbbi évek vitathatatlanul legszürreálisabb poénjainak tűzijátékszerű halmozásával mindenért kárpótol. Igen dicséretes, hogy a rendező hollywodi tanulmányútja után hazalátogatott, jól áll a filmnek a Torta miliője, az angol abszurd, és a sutyesz brit kiejtés (nem akcentus, hiszen a bennszülöttek szerint mindenki másnak van olyanja rajtuk kívül). Egyébiránt a magyar szinkron sokat fejlődött ezen a téren például a Fargo óta, de azért szokni kell, és nem kizárólag a szigetország őslakosai kapcsán. Vass Gábor megszólalásai végig kicsit furák maradtak nekem annak ellenére, hogy ő Samuel L. Jackson szinte állandó magyar hangja.

Ha már nála tartunk, a Kingsman olyan, mintha Tarantino leforgathatta volna a Casino Royale-t, de legalább valamilyen (szuperhős)képregényt kapott volna a kezei közé. A popkult kis semmiségek és a menő egysorosok tárháza mellett a zene és a vágás használata, a videoklipes lassítás-gyorsítás esztétikája, az erőszak egyszerre könnyed és súlyos ábrázolása – a templomi táncjelenet mindent visz – mind-mind arról árulkodik, hogy emberünk sűrűn jegyzetelhetett, miközben a legeminensebb QT-tanítvány pályájának beindításánál bábáskodott. Az biztos, hogy az üdvöske, Guy Ritchie szintén a tárgykörben mozgó, The Man from U.N.C.L.E. című legújabb dolgozatának a Secret Service-szel történő összevetése minimum érdekes lesz.

Érzéseim szerint ettől függetlenül a Kingsman: A titkos szolgálat megtekintése után a Matthew Vaughn produceri előéletéről mit sem tudó egyszeri mozilátogató ugyanúgy visítani fog gyönyörűségében, mint a megrögzött mozimániások.

Kövess minket facebookon és twitteren!