- SPOILERMENTES -

Hiro Hamada a közeljövő San Fransokyójának ultramodern megalopoliszában teszi, amit a közeljövő ultramodern megalopoliszaiban a 14 éves robotikazsenik tenni szoktak. Ebben a korban a fiúk már egyre kevésbé kiskamaszok, tétován, de egyre biztosabb léptekkel elindulnak a férfivé érés útján, és sok mindent kipróbálnak pusztán kíváncsiságból, a tapasztalat megszerzésének öröméért, alkalmanként csak a tilosban járás okozta aprócska borzongásért. Ez a film Hiro filmje.

Szögezzük le az elején, hogy a Hős6os nem egy szuperhősfilm. Persze vannak robotok, meg van csapat, aminek feltaláló tagjait a különleges képességeket kiváltó, szenzációs kütyüjeikkel akár szuperhősöknek is hívhatunk, saját ingyenélőjük is akad, a betevő akcióadag tisztességesen emberes, tehát nem csaptak be az előzetesekkel. Közös kalandjaik és küzdelmeik megtekintése az egész családnak garantáltan nagyszerű és tanulságos élményt nyújt. Mindezek dacára a vásznon elsősorban univerzális példázattá emelt fejlődéstörténetet látunk a felnőtté válás kezdeteiről.

Az angolul azonos című képregénysorozat nem valódi alapanyagként, kizárólag ihletforrásként szolgált, amiből a készítők a karakterek neveinek és egy-két apróságnak az átmentését leszámítva határozott mozdulatokkal gyerekfilmet gyúrtak. A Hős6os a veszteség fájdalmát különféleképpen kezelő, azt feldolgozni próbáló, orvosolni vágyó módszereket ütköztetve mutatja be a sokszor igen nehéz gyógyulási folyamatot, annak ellenére egyáltalán nem didaktikus, hogy a Baymax névre hallgató, felfújható egészségügyi gondozó hosszú távon lényegében elspoilerezi a ránk váró történéseket. Szerencsére annyira általánosan fogalmaz, hogy erre úgyis utólag jövünk rá. Gyakorlatilag folyamatosan feladatot oszt magának és társainak, ahogy mindig tömören és szabatosan összefoglalja az adott probléma, szituáció sikeres megoldásához szerinte szükséges teendőket.

Ehhez az iránytűt az alkotója, főhősünk bátyja, Tadashi által belé programozott, szilárd erkölcsi alapokon nyugvó rendszer biztosítja. A nagytesó egyébként a társaság "fehér lovagja", a fontosabb szereplők közül egyedüliként ő bír abszolút makulátlan jellemmel, és bár hol kifejezetten tudatosan, hol egyáltalán nem szándékosan, ő az események igazi mozgatórugója: az ő hitéből, munkájából, tetteiből, jelenlétéből, vagy ezek hiányából sodródik a sztori vezérszála. A kezdő képsort követően azonnal a testvérpár mindennapjainak sűrűjébe csöppenünk, ámde ezek után a tempó egy picit visszafogottabbra vált, teret és időt hagyva a lassabb építkezésnek, az érzelmek hiteles megformálásának elképesztően realisztikus, valósághű arckifejezések, részletgazdag, de nem agyonzsúfolt animáció segítségével. Mindazonáltal a film előrehaladtával kényelmetlen feszélyezettség lesz úrrá rajtunk.

Most van itt az ideje, hogy lenyeljük a keserű pirulát - ez bizony már a végéig nem változik. Makacsul a nyakunkra ül a hiányérzet, ami miatt a Hős6os számos elvitathatatlan érdeme mellett végül mégis beváltatlan ígéret marad.

Pedig ha nem is egyenletesen, de a humora végig ragyogó és többrétegű: máson nevet gyerkőc és szülő. A látvány pazar, akár emberi mimikáról, akár mechanikus mimikriről, akár utópisztikus-urbánus környezetről, akár színpompás, fraktálszerűen felépülő tájról beszélünk. A 3D a kölykök számára is befogadható, a slusszpoén Marvel-moziban még sosem volt ennyire a helyén – az gáz, ha a hatéves mellettem már annyira képben van, hogy a stáblista elején arra figyelmeztet, maradjunk azzal a három másik ismeretlennel együtt a teremben a végéig a csattanó miatt? Geek Jr. –, a cameo tényleg az eddigi legzseniálisabb, a tojásokat meg egyenesen húsvétig keresgethetnénk, annyit rejtettek el belőlük a műben. (Utóbbiakról idebiggyesztek egy SPOILERES videót, aki nem szeret kockáztatni, az inkább hagyja ki).

A motivációk nem nagyon komplikáltan, a gyermekeknek is rendkívül érthetően, logikusan felépítettek, hihető pályán mozognak. Szívmelengető, ahogy egyes rajzfilmekben már jó ideje megszabadultak a régi vágású, fekete-fehér ábrázolásmódtól. A legutóbb például az alkotógárdájában a Hős6oséval átfedést mutató Jégvarázsban örvendezhettünk ugyanígy a szürke számtalan (50?) árnyalata miatt a szimpla és egysíkú gonosz-jó ellentétpár helyett, ezért talán a cselekmény központi csavarja sem feltétlenül kapásból kiszámítható. Miközben az eredeti nyelven mozizás megrögzött híve vagyok, el kell ismernem, hogy a magyar fordítás és a szinkron egészen kiváló, szeretném piedesztálra állítani a Baymax hangjaként remekelő Rajkai Zoltán munkáját, aki nem csupán tökéletesen adja vissza az eü-bot anyanyelvi kommunikációját, de a szerep megkövetelte eszköztelenségből eszközt kovácsolva elképesztően érzékenyen közvetíti az érzelmeket. Ha az itt nyújtott teljesítményét az ugyanennyire emlékezetes Moriarty-átültetése mellé helyezzük, ahol pont fordítva, a figura hisztérikussága annak ürességét leplezte, egyértelműen kijelenthető, hogy a spektrum mindkét végét teljes biztonsággal uralja akár a szélsőségekig.

Mindez sajnos nem feledteti, hogy enyhe túlzással szinte Hiróról és Tadashiról sem tudjuk meg, kik ők és honnan jöttek. A többiekkel viszont ennél is mostohábban bánt a stáb, illetve sehogy sem, mert nem mások elnagyolt skiccnél, akik a megszólításukon és a megjelenésükön kívül egy-egy, vagy inkább negyed-negyed jellemvonásban különböznek összvissz egymástól, ami még a sztereotípiák megfogalmazásához sem elég. Nem azért, mert egyebekben hasonlítanak, hanem mert egyebekkel nem rendelkeznek, egyszerűen nem írtak nekik ilyet. Ez különösen fájdalmas a szűkebb közösség további négy "családtagja" esetén, akik kapcsán olyan sejtés fogott el, mintha Hiro személyiségének főbb jegyeit testesítenék meg annak az egyetlen funkciónak az érdekében, hogy az egész film ne egy tinédzser pubertáskori, fejben monologizáló képzelgése legyen; mert az különben is majd az Agymanók reszortja lesz. Mindenesetre szerintem a két lány és két fiú karnak sem válna be egy antik drámában, pedig ott ugyanazt ismételve kellene kórusként együttműködniük.

A kezdeti, kényelmes építkezésnek nem köszönhetők erős alapok, amilyen tetszetős az érzelmi fejlődés íve, akkorákat tud a dramaturgia döccenni. Huszárvágással oldják meg fél pillanat alatt szinte az összes komoly felmerülő kérdést, hiszen egy csodagyereknek mindenre azonnal van válasza vagy ötlete, amit rögtön le tud fejleszteni, nem igaz? Mindezek eredményeként a ritmus többször megtörik, a hangsúlyok nem a megfelelő helyre kerülnek, az egyes szerkezeti elemek hossza egymáshoz képest aránytalanul és indokolatlanul eltorzul. Mintha a végére már túlságosan elnyújtottnak tűnő felvezetés felfalná a középrészt, majdnem kiszorítva az emiatt időszűkébe került, és így törvényszerűen összecsapott befejezést. Utoljára ebben a témában A sebezhetetlen produkált hasonlót, aminek az akkor az újdonság erejével ható hangvétele, korábban nem látott stílusa annyira beszippantott – megkockáztatom: elvarázsolt –, hogy csak a sokadik újranézés után kezdett gyanússá válni, miszerint a film kb. a nagy büdös semmiről szól, hiszen ezt a baromi erős atmoszféra elég rendesen elfedte. Ha azt lehámozod az egészről, akkor anélkül csak vársz és vársz, hogy történjen már végre valami, aztán csodálkozol, hogy már vége van az egésznek, miközben még el sem kezdődött.

Ahogyan abban az esetben, jelenleg is lehet azzal védeni a végterméket, hogy ez egyelőre csak az eredettörténet, a nagy egész majd kiforrja magát a következő epizódokban. Ezzel csak annyi a gondom, hogy amint már említettem, jelen írás tárgya véleményem szerint valójában nem szuperhős-mozi, tehát ez nem mentség. Abban azonban teljesen biztos vagyok, hogy Shyamalan anyagi buktájával ellentétben kisujjból kiráz legalább kettő, ha nem öt folytatásnyi bevételt. A célközönségét, akikről és akiknek mesél, a két alkalommal, napszaktól függetlenül, bemutató előtti vetítésen tapasztalt telt ház alapján jó eséllyel már megtalálta.

Összességében olyan torta a Hős6os, amit egy reformcukrászda nemrég kitalált receptje alapján először sütöttek. Dicséretes a kísérletező kedv, effajta bátor hozzáállásra bárki büszke lenne, mert az ilyesmi valóban elismerésért kiált. Csakhogy hiába überegészségesek az alapanyagok, ha az elkészítési mód nem bejáratott, bizony becsúszhat néhány baki. Az elrontott tészta csúfságát el lehet édes és színes mázzal takarni, ám ha a túlkelt textúra méretes lukaiba túl sok kerül belőle, akkor is gejl lesz, ha nyírfacukrot használtunk hozzá. Szerethető, szeretetre méltó, sőt szeretendő a film, de a fele-kétharmada környékén elfáradhatunk a pityergésben. Gyakorlatilag végigbőgtem a két mozizást, mint ahogy egyúttal ordítva nyerítettem mindkétszer a vicceken, bár mondjuk én szeretem magam teljes mértékben átengedni a mozgókép hatásainak, amiben éppen megmártózom. Jól esik meghatódni, mérgeskedni, izgulni, stb. akár egy félperces tévéreklámon is, jóllehet ezúttal a hatalmas szív mellé kicsit több ész elfért volna, ha már agyasok a főszereplők.

Mindettől függetlenül már alig várom, hogy újra lássam moziban. Néha jól esik az édességbomba formájában érkező kényeztetés testnek és léleknek egyaránt. Főleg családostul.

Kövess minket facebookon és twitteren!

(Zárásként hogy a kísérőfilmmel is kötözködjek egy kicsit, a Lakoma simán csillagos ötöst érdemelne, ha merne egy kicsit koszosabb lenni, de a túlzásba vitt pihe-puhasága miatt ha önmagában szerepelne, csak négy csillagot adnék neki.)