London a 70-es években. Még javában zakatol (ha lehet ilyet mondani) a hidegháború, s mikor kiderül, hogy az MI6-be beépült egy szovjet ügynök, George Smiley-nak (Gary Oldman), az egykori kémnek vissza kell térnie nyugdíjából, hogy kiderítse, ki a tégla.

London a 70-es években. Még javában zakatol (ha lehet ilyet mondani) a hidegháború, s mikor kiderül, hogy az MI6-be beépült egy szovjet ügynök, George Smiley-nak (Gary Oldman), az egykori kémnek vissza kell térnie nyugdíjából, hogy kiderítse, ki a tégla.

A vetítés után a következő rövidke csevej zajlott le Hinher és köztem:

AE: "Figyi, te olvastad a könyvet?"
HI: "Aha."
AE: "Akkor te tudtad követni az elmúlt két órát, ugye?"
HI: "Hát, igen."

Hát, igen. A forgalmazó még elnézést is kért a vetítés előtt, hogy nem készült el a szinkronos kópia, és felirattal kénytelenek vetíteni a filmet (néhány újságíró ezt hallva a levegőbe bokszolt örömében), és ez azért kár, mert a cselekmény rendkívül szövevényes, és nagyon kell rá koncentrálni.

Nos, eme cselekmény alapvetően nem lenne szövevényes, csupán Tomas Alfredson rendező és két forgatókönyvírója - tetszik, nem tetszik - önkényes módszerekkel úgy csavarja a film narratíváját, hogy a sztori bonyolultnak tűnjön. Példának okáért a MI6 vezetői köre, az úgynevezett Körönd tagjaira (igazán illusztris színészi gárda Colin Firthtől Ciarán Hindsen át Toby Jonesig) hol kereszt-, hol vezetéknevükkel hivatkoznak, és ha ez még nem lenne elég, idővel előkerülnek a kódnevek is. És köztük van a tégla.

A nézők sötétben tartása egyébként helyenként olyan mértéket ölt, hogy még az sem tiszta, hogy adott jelenet a jelenben játszódik-e avagy egy flashbacket látunk - ez viszont már John Le Carré számlájára írható, ugyanis ezt a húzást ő is bevetette könyvében, legalábbis Hinher szerint. De tudjátok, mit? A cím egy teszt: ha gond nélkül képes vagy megjegyezni egyaránt a magyar és az angol címet, akkor valószínűleg a beazonosítással sem lesz gondod.

A nagy meglepődés még így is elmaradhat, ám a TTSS azon "whodunit" jellegű filmek közé tartozik, melyekben a kérdésekre adott válaszoknál sokkal fontosabb a kérdések feltevésének stílusa. Ebben ugyanis baromi erős darabbal van dolgunk: az egy dolog, hogy az egykoron a brit hírszerzés alkalmazásában álló John le Carré hozott anyagból dolgozott, de zsibbasztóan csüggesztő képeivel, érzelmileg totálisan leszedált vagy éppenséggel görcsösen megjátszott karaktereivel Alfredsonnak is sikerült megidéznie egy olyan kort, amelyre manapság már egyfajta nosztalgiával gondolunk vissza, egy olyan kort, amelyben, ha úgy tetszik, még működött a gondolatrendőrség.

Miközben a brit kultúrát átjárta a minden konvenciót levedlő "swinging London" érzése, le Carré és Alfredson kémei inkább a hidegháború másik oldalát idézik: gyanakvók, magányosak, feszültek és iszonyatosan be vannak szarva. A filmnek mindenképpen az a legnagyobb erénye, hogy a néző is a nyakán érezheti azt a fojtogató béklyót, melyet a szereplők (a filmnek az az egyik legzseniálisabb jelenete, melyben az egyik szereplővel közlik, hogy mostantól figyelik, ő pedig hazamegy, és szó nélkül szakít homoszexuális élettársával), s ha Smiley csendes, de hatékony nyomozása nem is, de a filmből áradó gazdag atmoszféra biztosan magával ragad.

kövess minket facebookon és twitteren!