Julian és Billy Bangkokban élő amerikai kábítószercsempészek, habár előbbi szemmel láthatóan inkább a drogbizniszt leplező thai boksz klubnak szenteli figyelmét. Bátyja ellenben igazi visszataszító alvilági figura, aki egy éjjel egy fiatalkorú prostituált megerőszakolása és brutális meggyilkolása után maga is vértócsában fekvő hullaként végzi, egy önbíráskodásra specializálódott, látszólag minden törvény felett álló civilruhás rendőrnek köszönhetően. Julian tesz egy kényszeredett kísérletet arra, hogy megbosszulja testvérét, ám közben megérkezik a városba Crystal, a fiúk könyörtelen anyja, akinek ez édeskevés, így inkább rögvest a saját kezébe is veszi a dolgokat...

Nicolas Winding Refn, Ryan Gosling, thai boksz, drog, testvérbosszú – a már a kezdetektől igen kecsegtető hívószavak, a briliáns előzetesek, na meg a Refn-Gosling szerelem megkerülhetetlen első gyümölcsének fényében meglehetős képtelenségnek tűnt, hogy ez a film ne legyen őrült menő. A nem éppen az elvárásoknak megfelelően alakuló cannes-i fogadtatás, habár belerondított kissé a várakozásba, egyben még tovább fokozta is azt, előrevetítve egy izgalmasan megosztó és extrém film lehetőségét. A Drive nyilvánvalóan egyszeri és megismételhetetlen csoda, és egy Winding Refn-kaliberű alkotótól amúgy is azt várja el az ember, hogy menjen csak szépen a saját feje után, más és más irányokba. Ám sajnos a Csak Isten bocsáthat meg nézése közben épp azzal az egyetlen eshetőséggel voltam kénytelen szembesülni, amellyel egyáltalán nem számoltam, és amely egyben az egyetlen igazán megbocsáthatatlan bűn, amit egy alkotás elkövethet: hidegen hagyott.

A jól bevált fegyverek ugyanis ezúttal rendre fordítva sülnek el. Pedig bőven van potenciál a film alapjaiban, ám ezekre az alapokra szinte semmi nem épül a másfél órás játékidő alatt, a rendező pedig leginkább művészi túlkapásokkal próbálja betölteni a tátongó űrt, így a Csak Isten bocsáthat meg végül egyszerre hat túl kevésnek és túl soknak is. Itt van rögtön Julian bántóan kiaknázatlan karaktere – egy-egy pillanat erejéig Gosling képes pusztán a tekintetével megvillantani figurája mérhetetlen frusztrációját, a maradék hosszú-hosszú percekben viszont csak lézeng céltalanul a nála jóval izgalmasabb díszletek között. Ami viszont már előzetesen is abszolút telitalálatnak tűnt, az Kristin Scott Thomas hátborzongató jutalomjátéka a "Donatella Versace-ba oltott Lady Macbeth" szerepében. A csodás látványtervezésnek, operatőri munkának és filmzenének köszönhetően ezúttal is vitathatatlanul hipnotikus atmoszféra mellett egyértelműen ő a film legnagyobb húzóereje, az ember szinte bűnösnek érzi magát, annyira hálás ennek a figurának, aki gyakorlatilag minden gonosz barnítókrémes, karika-fülbevalós szülőanyja ebben a menthetetlenül romlott alternatív valóságban. És neki köszönhetjük a film egyértelmű csúcspontját is: a zseniális éttermi jelenet igazi felüdülés a sokatmondónak szánt nagy nézések, csendek és lassítások tengerében, pedig nincs szó sokkal többről, minthogy Scott Thomas ül és beszél, pontosabban szavakkal gyilkol. Ez alatt a néhány perc alatt többet tudunk meg életképtelenné nyomorított fiúról és kígyólelkű anyáról, mint a film összes többi momentumából együttvéve, de még az amúgy marginális, érzékeny luxusprostituáltról is – Yayaying jelenéseivel egyébként kapunk néhány pillanatnyi megnyugtató finomságot, de összességében sajnos ő sem több gyönyörű díszletelemnél. A legrosszabbul azonban Vithaya Pansringarm járt, ugyanis az istenkomplexusos Chang karaktere annyira elnagyolt, allegorikus és funkcionális, annyira kevéssé hús-vér még egy ennyire szimbolista alkotás kontextusában is, hogy bármennyire is igyekszik az ember, egyszerűen nem működik; látjuk a vásznon, ahogy tekintélyt parancsol és rettegést vált ki, de nem érezzük. És ezúttal az erőszak ábrázolása sem sikerült olyan emlékezetesre – a nyilvánvalóan nagyjelenetnek szánt, hosszan elnyújtott vallatós kínzás közben például akaratlanul is megfogalmazódhat az emberben a költői kérdés, hogy vajon ez tényleg ugyanannak a rendezőnek a munkája-e, akinek a Drive kalapácsos és liftes képsorait köszönhetjük, avagy csupán egy közepesen tehetséges epigoné, aki a stílusjegyeket tökéletesen elsajátította, épp csak a kellő arányérzéket és érzelmi töltetet nem...

Nicolas Winding Refn egyébként kezet foghat Park Chan-wookkal – a nálunk DVD-n és BD-n augusztus 28-án megjelenő, szintén pszichés torzulásokban és gyönyörűen megkomponált erőszakban tobzódó Vonzások esetében is minden okunk megvolt sokkal többet várni egy végsősoron üres, katarzismentes és távolságtartó stílusgyakorlatnál, amely útközben sajnálatosan magára hagyja amúgy roppant tehetséges fiatal főszereplőjét (és itt is a jégkirálynő anyát megformáló Nicole Kidman lopja el a show-t...), de legalább a Stoker vizuális játékosságával, fel-felbukkanó perverz humorával és a coming-of-age és Hitchcock-toposzok kiforgatásával azért esélyt ad a nézőnek az egyszeri szórakozásra. Ezzel szemben a Csak Isten bocsáthat meg kérlelhetetlensége sok esetben azt eredményezi, hogy még erősségei is csak gyengéit húzzák alá. Hiába végez kiemelkedő munkát Kristin Scott Thomas, egy méltó partner hiányát még ő sem képes maradéktalanul palástolni; hiába a fenséges stílus, ha a gyér tartalommal párosítva idővel töménnyé válik és agyonnyomja a filmet ahelyett, hogy szolgálná azt; még az olyan tényleg vadul szürreális ötletek is hiábavalónak bizonyulnak a rezignáltsággal szemben, mint amikor Chang dalra fakad (kétszer is...).

Cannes-i premierje óta a Csak Isten bocsáthat meg katasztrófának és mesterműnek egyaránt ki lett kiáltva, valójában messze van mindkettőtől. Ettől függetlenül persze a legkevésbé sem meglepő ez az éles megosztottság, épp csak furcsának hat egy kissé egy olyan film esetében, amely egyébként ennyire látványosan képtelen bárminemű valós érzelmi kapcsolatot kialakítani a nézőjével. Ahogy érdekes ellentmondás az is, hogy Winding Refn a Drive után felkínálkozó számos új lehetőség dacára is szükségét érezte annak, hogy visszatérjen ehhez a korábban parkolópályára helyezett filmtervéhez, és végül mégis ennyire látványosan képtelen volt bárminemű valós életet lehelni belé.

Kapcsolódó anyag:
Csak isten bocsáthat meg: PRO