Nicolas Winding Refn Hollywoodba ment, hogy megmutassa, milyen fasza csávó.
Valami történt a nézőtérrel ma este. Volt valami a levegőben, pontosabban a levegő hiányában: mintha légüres térbe csöppentem volna, ahol az idő lelassul, az érzékelés kitágul, én pedig minden impulzust képes vagyok befogadni, megrágni és megemészteni. Máskülönben az történt, hogy mikor a függöny felgördült, a nézők szépen beszívták a levegőt, aztán mindnyájan elfelejtettek kilélegezni. Mert ez a film olyan rohadt cool, hogy még a fiziológiai szükségleteidet is kikezdi. Mondhatni: beszarsz tőle.
A Sofőr (Ryan Gosling) nappal kaszkadőrmutatványokhoz asszisztál, esténként pedig rablásokhoz: mindkét hivatását nagy precizitással és még annál is nagyobb hidegvérrel űzi, közben keveset kérdez, de még annál is kevesebbszer válaszol. De tényleg. Refn, a dán olyan szélsőségekig ugyan nem merészkedik, mint tette azt a Valhalla Rising esetében (abban a Mads Mikkelsen által pőrére formált viking harcos egy kurva szót nem szólt), a Sofőr se nagyon pofázik, mert minek; úgy is látja, mit akar a vele szemben álló: a tehetségét, az életét vagy a szívét ("Hétvégén ráérek", mondja a rögtönzött randi végén a rá mosolygó Carey Mulligannek, aztán csend és balra el, míg huszonhárom másik filmben már rég csőröznének), s a film során kiderül, hogy mindháromra pályázik valaki.
Természetesen elvállal egy melót, amely balul sül el, de mintha tudná, hogy el fog baszódni, mert azonnal kapcsol, azonnal lép és tép; és te is tudod, mégis majd megfeszülsz érte, pihegsz és levegőért kapkodsz, és azt kívánod, bárcsak egy hangyányit is olyan lehetnél, mint ő.
Pedig a Sofőr egy pszichopata: egy adrenalinjunkie a hetedik hatványon, aki ki tudja, hány éven át halmozta azt a feszültséget, melyet végre levezethet azokon a rosszarcúakon, akik elkövetik azt a hibát, hogy ujjat húznak vele. A lelke kérges, de a szíve aranyból van, hisz egy nőért rendez ámokfutást, egy olyan lányért, aki jogszerűen nem is lehetne az övé, pedig mindketten akarják, a pokolba is, te is, én is, az egész nézőtér, ahol már lilulnak a fejek a légszomjtól.
Egyszerűen nem lehet belekötni. Mikor a függöny leereszkedett, és cimboráimmal lehámoztuk magunkat a székünkből, hogy visszafolyjunk a valóságba, mondtam, hogy meg kell rágnom, mert most még ott dörömböl, ott villódzik minden érzékszervem végén, de ez az audiovizuális manna azóta is az idegvégződéseimet bizsergeti, és nincs az az isten, hogy objektív lehessek, hogy közhelyekbe és kiszámíthatóságba kapaszkodjak, mert ezek a sirámok kisstílűnek tűnnek a benzingőzös atmoszféra, a ráérős snittekkel, masszív csendekkel vagy éppenséggel a 80-as éveket idéző soundtrackkel és Cliff Martinez mininal/ambient taktusaival megzsírozott hangulatvilág mellett. Az operatőr, a fővilágosító, a vágó elképesztő költeményt gyártott, a rímeket pedig a dialógok és a színészek (Perlman! Brooks! Cranston!) szállítják, az egészet pedig Refn kibaszott erős zsenije foglalja erőszakos, szexi és valami elképesztően romantikus egészbe. Évfilmje, keményen.
kövess minket facebookon és twitteren!
Az oldalon található tartalmak kizárólag
