Nicolas Winding Refn túl messzire ment. Új filmjét a cannes-i fesztiválon füttykoncert fogadta, a vetítés során távozó kritikusok életük egyik legborzalmasabb élményéről számoltak be, a recenziók öncélú brutalitást, vontatott, mesterkélt cselekményt és bántóan minimalista színészi játékot említenek. A megannyi remek alkotás után végül Drive című, méltán kultikus státusznak örvendő filmjével a nagyközönség szívébe is bebocsátást nyerő dán rendező nem tudta, hol a határ. Only God Forgives című, a bangkoki alvilág mocsarában elmerülő szerzeményével bezárta az ajtót a lábnyomában haladó nézők előtt. Vitathatatlan sorok, a többi pusztán értelmezés kérdése. Nicolas Winding Refn ugyanis valóban túl messzire ment. 90 perces lázálmában fügét mutatott mindennek, ami valaha keretek közé szorított egy alkotót, eltörölte a szabályokat, és elfoglalta méltó helyét a legnagyobbak, Bergman, Pasolini és Godard mellett.

Refn alkotásaiban a történet kivétel nélkül minden esetben másodlagos. Cselekmények, fordulatok és emberek helyett érzelmek, fogalmak és szimbólumok bástyáiból épül fel az alkotó vára. Az Only God Forgives szólhatna egy Julian nevű drogkereskedőről, akit bátyja halálán való kényszerű bosszúvétele vívódásra késztet, egy nevén nem nevezett rendőrfőnökről, aki minden írott törvényt arcon köpve oszt igazságot és egy anyáról, aki elnyomás alatt tartja gyermekét, de nem tesz így. Álcázhatná magát egy véres, fordulatos bosszúfilmnek, hamis illúziókat ültetve ezzel a néző fejébe, de nem tesz így. Helyette elmeséli a legősibb történetet Jóról, Gonoszról és a két végtelen erő között felőrlődő Emberről, szól bűnről, bűnbocsánatról, a helyes útról letérő, a visszaúton rendre megbotló, megváltást kereső eltévedt bárányról. Szól Istenről, szól az Ördögről, szól az Édenkertben tévelygő első Teremtményről, aki vásárra viszi a bőrét, hogy megtanulja a Jó és a Rossz fogalmát.

A lesújtó kritika azt mondja, az Only God Forgives nehezen dekódolható. A lesújtó kritika azt mondja, az Only God Forgives öncélúan brutális. A lesújtó kritika azt mondja, az Only God Forgives vontatott. A lesújtó kritika téved. Az Only God Forgives, lévén a mindenség alapjait alkotó történetet hivatott elmesélni, minden, csak nem nehezen dekódolható. Elvárja a figyelmet, elvárja a megértés irányába mutató szándékot. Az Only God Forgives tisztában van vele, hogy a figyelmet a kényelmi állapotból való legrövidebb úton történő kirántással tudja magáévá tenni, ezért végtelenül brutális, brutalitásának azonban célja van. Az Only God Forgives végtelen tartalommal, megannyi szimbolikus képpel és mozdulattal, több szálon futó cselekménnyel, elemi üzenettel, ősi kérdésekkel tölti meg játékidejének minden másodpercét, teszi ezt hidegen, feszülten, türelmesen, az érzelmek skáláját végponttól végpontig bejáró utazásra invitálva a befogadót.

Martinez vérfagyasztó szerzeményei, Smith festményszerű, az utóbbi esztendők mezőnyéből magasan kiemelkedő képei, Gosling hátborzongatóan minimalista, mégis kifejező játéka, a szerepében rémisztő boldogsággal fürdő Scott Thomas, a semmihez nem fogható jelenléttel bíró Pansringarm, és a kritikákból rendre kifelejtett, ugyanakkor legalább annyira zseniális Phongham alkotják a kötőanyagot. Ők, és a film többi megnevezhető, kézzel fogható, értelmezhető pozitívuma segítenek felfogni a felfoghatatlant, megérteni azt, ahogy Refn megfogja a hetedik művészetet, és arra használja, amiért megteremtetett. Megalkot valamit, aztán leteszi a földre, kívül a komfortzónánkon. Hogy a kényelmet választva, a messzi távolból ítélkezünk felette, vagy kimerészkedünk oda, ahol emberemlékezet óta nem jártunk, és engedjük, hogy megtörténjen velünk a film, már csak rajtunk múlik.

Kapcsolódó anyag:
Csak Isten bocsáthat meg - KONTRA

„Hagyja el útját a bűnös, és gondolatait az álnok ember! Térjen az Úrhoz, mert irgalmaz neki, Istenünkhöz, mert kész megbocsátani.”

Ézsaiás könyve (55:7)