Egy csapatnyi bandita Mexikó felé menekül egy rosszul elsült balhét követően. Vezetőjük, Pike Bishop (William Holden) azonban hamarosan rádöbben, hogy ott lenn, délen sem minden fenékig tequila. Az ország épp a forradalom felé száguld egy puskaporos hordón, korrupt vezetők vívják a maguk privát háborúit, amely mellett a szökevények sem mehetnek el csukott szemmel, hisz a háború magában hordozza a könnyű meggazdagodás lehetőségét. A megalomániás Mapache tábornok (Emilio Fernandez) felbérli embereinket, hogy üssenek rajta egy fegyverszállító vonaton, ám az akció sikerét nem csak a banditákat üldöző Deke Thronton (Robert Ryan) veszélyezteti, hanem a bandát belülről feszegető morális viszály is.

A kritikusok természetesen utálták a Vad bandát. 1969-et írtunk, Amerikát a napokban fosztották meg illúzióitól: Vietnam nem jött be, a frissen elnökké választott Nixon vigyorát senki se szerette, s különben is, végéhez közeledett az az évtized, amelyben minden megváltozott. Az emberek álmodni jártak a moziba, és talán nem véletlen, hogy az év legsikeresebb filmje a Butch Cassidy és a Sundance kölyök lett, amely ugyan magában hordozta az ártatlanság elvesztése feletti melankólia kesernyés ízét, de a „Raindrops Keep Fallin’ On My Head” taktusai és az idilli bicajozás a nézők összes bánatát feledtette. Kellett hát a francnak Peckinpah véráztatta lóoperája, amely nem egyszerűen kinyírta az álmokat, de még a sírjukra is hugyozott.

Nem mintha a Vad banda zsiványainak ne lennének álmaik. „Mindnyájan szeretnénk újra gyerekek lenni, még a leghitványabbak is”, hangzik el a filmben. Peckinpah hősei a megváltást keresnék? Szó sincs róla. Mindez csak cinizmus: a film nyitó jelenetében egy csapat gyerek hangyák közé dob néhány skorpiót, majd vigyorogva gyújtják fel az egész hóbelevancot: ennyit hát az ártatlanságról. Peckinpah azt sugallja, hogy a romlást ott hordozzuk a génjeinkben, s ha nem lennének erkölcsi aggályaink - már pedig egy gyermeknek miért lennének? -, akkor semmi sem akadályozna meg minket abban, hogy magunk is csatlakozzunk a vad bandához. Törvényen kívülinek lenni cool dolog, de azért nem tanácsos tarantinósan túlmisztifikálni a dolgot: bár ezek a férfiak nem törődnek olyan dolgokkal, mint a társadalmi értékek és elvek, a felelősség hiányát azonban keserű üresség pótolja. Pike és társai keresnek valamit, maguk sem tudják, mit, valamit, amibe kapaszkodhatnak, amihez végre kötődhetnek, s ehhez már csak ezt az utolsó melót kell végrehajtani…

Még egy pillanatra hadd kanyarodjak vissza a gyerekekhez! Mikor az egyik felháborodott kritikus nekiszegezte a kérdést a rendezőnek, hogy ha már nem kímélt senkit és semmit, akkor ugyan már, miért nem gyilkolt le néhány gyereket is a filmvásznon? A válasz hideg és - lám, lám - cinikus volt: „A törvény tiltja, hogy a filmjeimben életveszélyes helyzetbe hozzak gyerekeket.” Hollywood szigorú atyái többek között az erőszak kedvező színben való bemutatását sem nézték jó szemmel, például ezért volt tilos vágás nélkül bemutatni a golyó útját a torkolattűztől a becsapódásig. Peckinpah betartotta ezt az előírást, mi több, a vágáskényszert filmje javára fordította: szapora váltásokkal, különféle szögekből, ugyanakkor hol Kuroszavához hasonló módon belassítva, már-már kimerevítve, hol Arthur Penn két évvel korábban bemutatott Bonnie és Clyde című botrányfilmje haláltáncához hasonlóan prezentálja a delikvensek végzetét. Mintha tobzódna a halálban, nem igaz?

Tulajdonképpen csak az első 15 és utolsó 15 perc tocsog a vérben, de ez a két jelenet olyan hatásos, hogy a film egészét egyfajta erőszakorgiává aposztrofálja. Annak idején a producerek is meglovagolták a kritika negatív hírverését: ahelyett, hogy mentegetőztek volna, olyan kulisszatitkokat árultak el, hogy például a zárójelenetben (melyben a banditák egy kisebb hadsereget segítenek a túlvilágra) több (vak)töltényt használtak el, mint az egész mexikói forradalom során.

Végül az egyre gyűrűző botrány miatt a Warner bejelentette, hogy megvágja a filmet: ironikus módon az erőszakos jelenetek érintetlenek maradtak (nem nyúltak hozzá sem a fejlövésekhez, sem a megvadult lovak által halálra taposott nők jelenetéhez sem), olyan részek estek áldozatul a vágóollónak, melyek a két főhős, Pike és Deke közötti kapcsolat elmélyítésére szolgáltak. Az 1995-ben külföldön újra bemutatott, s nálunk DVD-n megjelent változatba szerencsére visszakerültek azok a szcénák, melyekből kiderült, hogy valaha azokat a férfiakat is érdekelték bizonyos erkölcsök, akik tűzharcban kurvákat tartanak maguk elé pajzsként, és habozás nélkül belelőnek az antialkoholisták tüntető menetébe, ha a bőrük a tét.

A film 1913-ban játszódik: a Vadnyugat már rég halott, és küszöbön áll az első világháború. Amerika kitagadta a bandát, az eszményinek hitt Mexikó maga szolgálja az eljövendő események miniatürizált mementóját; az utolsó küldetés teljesítésével a vad banda hontalan és céltalan lesz, ráadásul egyikőjükre a biztos halál vár. S ekkor megcselekszik azt, amitől férfiszem nem marad szárazon: egymás iránt érzett lojalitásuk, szeretetük egy olyan bajtársias tettben csúcsosodik ki, melynek köszönhetően végre azt is megtalálják, amit régóta kerestek: a lelki békét.

Béke és lojalitás: furcsa kicsengése ez minden idők egyik legerőszakosabb filmjének.

Kapcsolódó anyag:
Volt egyszer egy vadnyugat - kritika

kövess minket facebookon és twitteren!