A televízióval versenyző technicolor-cinemascope mozivarázs egyik leghálásabb műfaja a klasszikus amerikai western volt, melyet a cinikus szakzsargon hajlamos lóoperának is nevezni. Markáns stílusjegyek, márványba vésett klisék jellemezték a zsánert: fehér kalapos (jó) cowboyok a fekete kalaposok (rosszak), vagy éppenséggel indiánok ellen, porból épített városok a semmi közepén, a naplemente irányában poroszkáló Bronco kölyök, szófukar pisztolyhős a bárpultnál, kéztávolságban valami meghatározhatatlan összetevőkből álló, de jó tömény ital, s a zongorista, akit sosem lőnek le - ugye mind ismerős? S hová tűntek ezek a motívumok, ezek a figurák? Mi történt az amerikai mozi egyik sarokkövével?

Napjaink filmjeiben a sorozatgyilkosok hasonlítanak leginkább a westernek hőseire: magányos férfiak, idült, a társadalom által kivetett elvek sziklaszilárd követői, akik rengeteg emberrel végeznek, hogy végül nemezisük oltsa ki hitvány életük - a Sivár vidéken duhajkodó Kittől kezdve a Kaliforniába tartó könyörtelen Early Greyig mind-mind ilyen figurák. Nem túl bíztató szerepkör, de van ennél rosszabb is: Mickey Rourke a megmondhatója, a Marborlo Man és A por veszkócsizmás méregkeverője bizony rossz korba született, napjainkban cowboynak lenni egyenlő a vesztes archetípusával. Hiába készülnek évről évre nagyreményű zsáner-élesztő próbálkozások: a Nincs bocsánat is csak azért volt képes érvényesülni, mert fejfát állított, s az olyan filmek, mint A vadnyugat fiai és a Farkasokkal táncoló sikerei is szalmalánggal égtek. A western halott, s emiatt csakis az olaszok felelnek.

A televízióval versenyző technicolor-cinemascope mozivarázs egyik leghálásabb műfaja a klasszikus amerikai western volt, melyet a cinikus szakzsargon hajlamos lóoperának is nevezni. Markáns stílusjegyek, márványba vésett klisék jellemezték a zsánert: fehér kalapos (jó) cowboyok a fekete kalaposok (rosszak), vagy éppenséggel indiánok ellen, porból épített városok a semmi közepén, a naplemente irányában poroszkáló Bronco kölyök, szófukar pisztolyhős a bárpultnál, kéztávolságban valami meghatározhatatlan összetevőkből álló, de jó tömény ital, s a zongorista, akit sosem lőnek le - ugye mind ismerős? S hová tűntek ezek a motívumok, ezek a figurák? Mi történt az amerikai mozi egyik sarokkövével?

Napjaink filmjeiben a sorozatgyilkosok hasonlítanak leginkább a westernek hőseire: magányos férfiak, idült, a társadalom által kivetett elvek sziklaszilárd követői, akik rengeteg emberrel végeznek, hogy végül nemezisük oltsa ki hitvány életük - a Sivár vidéken duhajkodó Kittől kezdve a Kaliforniába tartó könyörtelen Early Greyig mind-mind ilyen figurák. Nem túl bíztató szerepkör, de van ennél rosszabb is: Mickey Rourke a megmondhatója, a Marborlo Man és A por veszkócsizmás méregkeverője bizony rossz korba született, napjainkban cowboynak lenni egyenlő a vesztes archetípusával. Hiába készülnek évről évre nagyreményű zsáner-élesztő próbálkozások: a Nincs bocsánat is csak azért volt képes érvényesülni, mert fejfát állított, s az olyan filmek, mint A vadnyugat fiai és a Farkasokkal táncoló sikerei is szalmalánggal égtek. A western halott, s emiatt csakis az olaszok felelnek.  

Mikor a hatvanas években olyan olasz rendezők, mint Gianfranco Parolini (a színészváltogató Sabata trilógia rendezője), Sergio Corbucci (A nagy csend), s a földig érő nagykabát mestere, Sergio Leone átértékelték a Vadnyugatról kialakult képet, a John Ford féle "hősök a pampákon" filmek többé nem tudtak labdába rúgni. A némileg rasszista módon spagetti westernként aposztrofált műfaj megszabadult az érinthetetlen hősöktől és a csinos ideológiáktól, hogy feltárja a cowboy-lét sötét oldalát.

Az 1968-69-es évek nem csupán a holdra szállás révén vonultak be a történelembe: ekkor trappoltak be a mozikba azok a lóoperák, melyek örökre megváltoztatták a műfajt. Innentől kezdve a westerneket szorongás, zihálás, vergődés jellemezte: Robert Altman McCabe és Mrs. Miller című deheroikus filmje vagy a későbbi Buffalo Bill és az indiánok című műfajtemető rendezése, Eastwood A fakó lovasa és a Nincs bocsánat mind-mind újabb rozsdás koporsószöget vertek a réges-rég halott műfajba. A hatvanas évek végén készült klasszikusok jelölték ki a western utolsó útját: gondolok itt Sam Peckinpah vérben tocsogó A vad bandájára, vagy minden idők egyik legkorábbi haverfilmjére, a Butch Cassidy és a Sundance Kölyökre.

S ekkor készült el Sergio Leone időtlen westernje, a Volt egyszer egy vadnyugat is.

A műfaj legfontosabb képviselőjének tartott, az olasz rendezőzseni életművének meghatározó filmjeként kezelt Volt egyszer egy vadnyugat nyögvenyelősen jött világra. A Dollár-trilógiát követően a vadnyugatba belefásult rendező vonakodva fogott újabb, a Mississippin túl játszódó filmbe. A hatvanas évek derekán azért jött Amerikába, hogy másik kedvenc témájával, az 1920-as évek bandaháborúival foglalkozhasson. Ez lett volna a Volt egyszer egy Amerika. De a Clint Eastwooddal forgatott filmek világméretű sikere, a végtelenségig prolongált előadások, Eli Wallach lelkesedése és a Paramount stúdió ajánlata (forgasson még egy westernt, s aztán jöhet az a maffiafilm) meggyőzte arról, hogy akad még keresnivalója a Monument völgyben.

A Volt egyszer Vadnyugat négy ember történetét meséli el: a bosszúálló, a törvényen kívüli, az aranyszívű kurva és mindnyájuk nemezisének találkozását. A film gyűlöletről, kapzsiságról, vágyról és becsületről szól, szóval túl sok újdonsággal nem szolgál. Leonének nem is állt szándékában felforgatni a zsánert, saját bevallása szerint részben John Ford életművének kívánt emléket állítani: ezért forgatott Ford-filmek kedvenc helyszínein (s micsoda nagytotálokkal!), ezért dolgozott a klasszikus westernek megszokott figuráival, s ezért akarta mindenáron megnyerni filmjének a klasszikus amerikai hősök (Wyatt Earp, Abraham Lincoln) megtestesítőjét, Henry Fondát. Persze, az olasz filmes mást is forgatott a fejében, de erről majd később.

Halott pisztolyhősök nevét viselő, harmonikán játszó férfi (Charles Bronson) száll le a vonatról. Franket (Henry Fonda) keresi, ám helyette csupán három pribék várja hátrahajtott kabáttal, félreérthetetlen szándékkal. Négy pisztolylövés dördül, mind a négyen kifekszenek, ám kis idő elteltével Harmónika feláll. Mint a későbbiekben láthatjuk, Frank nem ér rá holmi idegenekkel foglalkozni: a könyörtelen vasútépítő Morton (Gabriele Ferzetti) megbízásából cselekszik, s félretesz minden olyan apróságot, amely a vasúti sínek útjába állhat. Apróságokat, mint például egy teljes ír családot: az apát, fiút, leányt és végül a 8-9 éves kisfiút, aki hallotta nevét. Apróságokat, mint a szívében megbújó érzéseket: a vágyat, melyet Jill (Claudia Cardinale) iránt érezhet, vagy önmaga kapzsiságát, amelyet Morton íróasztalánál helyet foglalva érez.

Jill egy becsületes ír farmer újdonsült feleségeként érkezik a Sweetwater farmra, hogy végre megismerkedhessen férje családjával is. Ám csak holttesteket talál: apa, fiú, leány és a 8-9 éves forma kisfiú mind halott. A seriff szerint a mészárlásért a törvényen kívüli Cheyenne (Jason Robards) tehető felelőssé, ám a szíve mélyén becsületes bandita tagadja a vádat, s szövetkezik Jill-lel és Harmónikával, hogy leszámoljanak a gaz vasútépítőkkel.

A nem túl összetett történet, továbbá a bejáratott karakterek tologatása csupán a felületes western-rajongók szórakoztatására szolgáltak. Mint említettem, Leone a Volt egyszer egy Vadnyugattal a mozi nagy kézműveseinek, John Ford, Howard Hawks vagy éppenséggel Akira Kurosawa munkáinak állított emléket: széles látószögű, sokszereplős képekkel dolgozott, a film hősei pedig nem hétköznapi emberek, hanem ikonok, a Vadnyugat vastag ecsetvonással megrajzolt típusfigurái. Az "hommage" mellett azonban kritizálta is ezeket a filmeket, ideológiájukkal nem értett egyet. Leone szerint a westernhősök nem céljaik beteljesülése végett építkeztek, hanem egy olyan világot alapoztak meg, ahol nekik már semmi keresnivalójuk. Ezzel még a kegyetlen és ambiciózus Frank is tisztában van, nincsenek illúziói: saját korlátait ismerve a háttérbe húzódik, s hagyja, hogy Morton, a korrupt vasútépítő irányítsa a dolgokat. Morton azonban még legalább annyira kilóg ebből a korból, mint ahogy Frank már képtelen beilliszkedni: mindkettőjük bukásra ítéltetett. A szép új világ, a nyugat győzelmének eredménye végül a Morton féle kapitalista tolvajbárók, sőt a film végi képeket elnézve, a nők irányítása alá tartozik majd. Ebben az új világban pedig Harmónikának, Cheyenne-nek és Franknek semmi keresnivalója.

Harmónika sokak szerint egy fuldokló ember zihálására emlékeztető játékát (amely rossz nyelvek szerint pedig vegytiszta macskazene) elnyomja a megállíthatatlanul robogó mozdony sípja: a vasszörnyeké, s az őket kontrolláló üzletembereké a jövő.

Leone filmje 35 év távlatában még erőteljesebb, mint bemutatása idején volt: ma már látjuk, hogy ezzel a filmmel a western megkapta a kegyelemdöfést, innentől kezdve már nem volt mit elmondani erről a korról. Leone tehát nem csupán a Vadnyugat haláláról csinált filmet, hanem a western, mint műfaj végzetéről is.

Mikor a film mozikba került, nem aratott túl nagy siker: Amerikában mind a kritika, mind a közönség mérsékelt lelkesedéssel fogadta, Európában viszont szinte felrobbantotta a mozikat, s Olaszországban, Németországban, de elsősorban Franciaországban hatalmas sikerrel futott. Amerikának évtizedekre volt szüksége, hogy nemzeti gőgjéből kiszakadva végre felismerje a film nagyságát, amely azóta világszerte legendává érett. Ritkán találkozom olyan filmmel, amelyben minden ennyire helyén van, valamennyi apró részletnek megvan a maga szerepe: hiába a közel háromórás játékidő, a Volt egyszer egy Vadnyugat egyetlen másodpercig sem unalmas; nincs egy fölösleges szereplő, egy levegőbe eleresztett mondat vagy felvont szemöldök. Sőt, messzebb megyek: a Volt egyszer egy Vadnyugat még részleteiben is klasszikus. Húnyd be a szemed, s gondolj Ennio Morricone tört másodpercek alatt beazonosítható zenéjére, amely a westernek történetében talán először adott igazán elégikus hangot a stílusnak, vagy képzeld magad elé a monolit arcú Charles Bronsont, ahogy felvillantja összeszűkült, merev, de messze nem élettelen tekintetét széles kalapja alól, s AZT a dallamot játssza harmonikáján. Gondolj arra a jelenetre, mikor Harmonika megérkezik: a világ talán leghosszabb főcímét láthatod magad előtt, melynek végén, a legendás lovas szóváltást követően Harmonika leszámol a fogadására kiküldött trióval: Leone e rövidke szerepre szerette volna megnyerni előző sikerfilmjének, A jó, a rossz és a csúf címszereplőit: Eli Wallach-t, Clint Eastwoodot és Lee Van Cleefet. Szégyen, hogy nem vállalták.

A film legemlékezetesebb pillanata mégis az, amelyben Henry Fonda feltűnik, s miután megtudjuk filmbéli nevét, lő. Egy egész világ rezgett halálra váltan a sokktól: Fonda, az "all-american hero" elsőszámú megtestesítője, kinek csecsemőkék tekintete egyenlő volt a bizalommal, őszinteséggel, s valamennyi olyan ősamerikai nézettel, melyet ildomos belefoglalni a vacsora előtti imába. Fonda eleinte ódzkodott a szereptől, aztán mikor Eli Wallach lelkesedése hatására beadta derekát, fekete kontaktlencse és bajusz mögé bújva jelent meg a forgatáson, ám a rendező azt akarta, hogy a néző azzal a tiszta kék szempárral szembesüljön, mikor Fonda végez a kisgyermekkel. Meghalt a király: éljen a király! Hollywoodban azóta sem volt példa ehhez fogható szerepváltásra.

Számos öntudatos produkció omlott már össze a saját jelentősségének tudatától: Sergio Leone rendezői zsenije azonban nem csupán összetartotta, de a legnagyobbak közé emelte ezt a filmet. Méltóan intett búcsút a westernnek - a zsáner legjobb filmjével.