listamánia. top 10 filmzene. az empire magazin áprilisi számában az egyik szerkesztő összegyűjtötte minden idők 10 legjobb filmzenéjét (komponált, nem betétdalos), egy kikötéssel: egy szerzőtől csak egy album szerepelhet. nos, azt hiszem, én nem leszek ennyire szigorú. neked mi a kedvenced?

íme, az empire top 10-je:

10. erich wolfgang korngold - the adventures of robin hood (1938)
9. philip glass - mishima (1985)
8. howard shore - the lord of the rings: fellowship of the ring (2001)
7. vangelis - blade runner (1982)
6. max steiner - king kong (1933)
5. jerry goldsmith - planet of the apes (1968)
4. john barry - the lion in winter (1968)
3. ennio morricone - the mission (1986)
2. bernard herrmann - north by northwest (1959)
1. john williams - e.t.: the extra-terrestrial (1982)

ez pediglen az enyém:

10. heil & klimek - one hour photo (2002)
9. vangelis - alexander (2004)
8. clint mansell - requiem for a dream (2000)
7. john williams - schindler's list (1993)
6. howard shore - the lord of the rings: the fellowship of the ring (2001) 
5. jerry goldsmith - alien (1979)
4. john powell - the bourne supremacy (2004)
3. hans zimmer + lisa gerard - gladiator (2000)
2. ennio morricone - once upon a time in the west (1968) 
1. hans zimmer - the thin red line (1998)

olvasnivaló. casino royale (2006). az új bond zakatol előre, mint az úthenger, mindene, de MINDENE acélból van, s úgy öleli szíve választottját, mintha szalmazsák lenne.

fesztiválok 2007. balaton groove. egyelőre egy fia megerősítéssel nem szolgálhatok, de fülembe jutott a következő esemény híre, és gyorsan dobtam is egy hátast:

Balaton Groove 'Fest'
július 12-13-14-15., zamárdi

BEASTIE BOYS
SCISSOR SISTERS
AIR
MANU CHAO
THIEVERY CORP
CARL COX
JOSÉ PADILLA
ROGER SANCHEZ
ARMAND VAN HELDEN
HERNAN CATTANEO
TIGA
NOUVELLE VAGUE

das leben der anderen (2006). nem mondok újdonságot: több száz filmet csináltak már kihallgatásokról és megfigyelésekről, műfajilag ezek paranoiás thrillerek, szimpla krimik és zsánerparódiák között ingáztak, azonban eddig alig készült olyan film, amely elmosta volna a határt a megfigyelt és a megfigyelő között. a legtöbb ilyen esetben egyfajta láthatatlan obszesszió alakul ki a két oldal között (lásd one hour photo, eye of the beholder), jelen produkcióban erről szó sincs. a nyolcvanas évek végi ndk-ban játszódó filmben a fiatal művészpáros megfigyelésére kirendelt magányos és elvhű századost egy teljesen hétköznapi érzés, az empátia készteti arra, hogy letérjen az ösvényről.

florian henckel von donenrsmack (nem egyszerű név...) filmje azért jó, mert ügyesen manipulál: mint egy remek kihallgatótiszt. nem üvölti le a fejed, nem fenyegetőzik, nem veti rá magad, s még véletlenül se játssza el a jó zsaru/rossz zsaru kettőst - egyszerűen csak rávezet arra, hogy engedelmeskedj. a film esetében ez azt jelenti, hogy felállítanak egy szituációt, amelyben mindenki teszi a dolgát, az események maguktól értetődően követik egymást, és a néző azon kapja magát, hogy együtt hajlik a szereplőkkel; mivel a filmből szinte teljesen hiányoznak a színpadias, vagy éppenséggel "mozibarát" megoldások, csak ritkán gondolsz arra, hogy ez bizony egy film. talán csak a kissé túlspilázott befejezéskor hallod meg először a mozigép kerepelő zaját...

az ember alapvetően szociális lény, képtelen úgy elmenni a másik mellett, hogy az valamilyen mértékben ne hasson rá. (trailer)

ezt a számot már mindenki linkelte, miért pont én maradnék ki a szórásból? ferrell/reilly/black on fire.

díjszezon. oscar 2006. and the oscar goes to... a new level of low. igen, persze, minden évben elmondom, hogy ez volt a legunalmasabb ceremónia, melyet az akadémia történetében pipáltam, és eme állítás a 79. oscar-díj átadóra is áll, hisz a show legalább annyira izgalmas volt, mint ellen degeneres kosztümjei: a poénjairól nem is beszélve. valójában a show színvonala nem sokat romlott: ugyanolyan májerkodó, öntömjénező megacirkusz volt, mint az elmúlt tizenakárhány évben. hogy az amerikai filmakadémia mégis mélyrepülést produkált, az a legfőbb díjazottnak köszönhető. nem most először kapott remake oscart (lásd ben-hur), de a the departed egy alig 5 éves film adaptációja, amely scorsese ide vagy oda, de inkább oda: sokkal jobb az újránál.

félreértés ne essék, nem irigylem én marty-tól a szobrokat: mindenki tudja, hogy már régóta kijár neki, s mikor a legjobb rendezőt felkonferáló coppola-lucas-spielberg trió kidöcögött a színpadra, akkor nem volt olyan ember az auditoriumban, aki ne tudta volna, hogy a negyedik "movie brat"-et, scorsese-t fogják színpadra szólítani. ugyanígy voltak/voltunk jack nicholson jelenésével is, aki tavaly már kiosztott egy legjobb filmet, s idén csak azért kapta meg ugyanezt a titulust, mert egyrészt ő jack, másrészt a saját munkáját jutalmazhatta, mert persze ő jack.

a kategóriákban amúgy nem volt túl sok meglepetés: a fauno három díjat gyűjtött be, a legjobb idegennyelvű filmet viszont a németek vitték haza. guillermo azonban így is örülhet: ha másnak nem, a szép box office-nak, meg a rengeteg lepasszolt kilónak. hellen mirren, forest whitaker biztos befutónak számított, s az is sejthető volt, hogy eddie murphy ultratuskó norbitja kiüti a dumagépet a ritka komoly szerepből. mivel a parfüm filmzenéjét nem jelölték, én bírtam, hogy gustavo santaolalla nyerhetett (a brokeback mountain után másodszor), s örültem a little miss sunshine díjainak is.

maga a show baromi hosszú volt, sokat zenéltek, sokat ünnepeltek és siratták a halottakat, ellenben kevés volt a humoros betét, ezen ritka pillanatok egyike volt a jack black/john c. reilly/will ferrell remekbe szabott énekes száma, és borat is elsütött pár poént... NOT!

íme a díjazottak listája (az imdb után szabadon):

díjszezon. aranymálna-nyertesek. tegnap éjjel (ma hajnalban, ahogy tetszik) 27. alkalommal osztották ki a legrosszabbaknak járó razzie-díjakat. a hagyomány szerint a razzie-tagok az oscar-díj átadás előestélyén ülik meg saját ünnepüket, általában a jelöltek társaságának nélkülözésével... az elmúlt években kicsit megkopott a díj fénye, hisz a nomináltak között megszaporodtak a földönfutó balfékek és az egykoron szebb napokat látott sztárok, akikből aligha lehetett értékelhető botrányt kifacsarni; a legtöbb jelölt/díjazott esetében idén sem volt ez másképp, így aztán nem csoda, hogy a közülük valamelyest kilógó m. night shyamalan be is gyűjtött két aranymálnát. tudod, kell a hírverés. íme a jelöltek listája, ez pediglen a díjazottaké:

legrosszabb film
Basic Instinct 2 (a.k.a. Basically, It Stinks, Too)

legrosszabb férfi főszereplő
Marlon Wayans & Shawn Wayans (Little Man)

legrosszabb női főszereplő
Sharon Stone (Basically It Stinks, Too)

legrosszabb férfi epizódszereplő
M. Night Shyamalan (Lady In The Water)

legrosszabb női epizódszereplő
Carmen Electra (Date Movie & Scary Movie 4)

legrosszabb filmes páros
Shawn Wayans & vagy Kerry Washington vagy Marlon Wayans (Little Man)

legrosszabb remake
Little Man (a "Baby Buggy Bunny" című bolondos dallamok rajzfilm alapján)

legrosszabb folytatás vagy prequel
Basically, It Stinks, Too

legrosszabb rendezés
M. Night Shyamalan (Lady In The Water)

legrosszabb forgatókönyv
Basically, It Stinks, Too (Leora Barish & Henry Bean)

legrosszabb családi film
RV

híres vagyok! igaz, hogy nem azt írtam, igaz, hogy nem úgy írtam, s még a nevemet se úgy írom, de azért valahol érdekes, hogy az index oscar tippekről szóló főcikkében forrásanyagként szereplek.

is this komoly? végig ezt kérdeztem form myself. titanic magyangolul.

babel (2006). krisztusi korhoz közeledvén film legyen a vásznán (sic!), amely képes meghatni. inárritu harmadik többszálásának nem igazán sikerült. az oscar-hype ezúttal a vezeklésnek szól, hisz a rádiós dj-ből lett rendező első játékfilmje sokkal markánsabb, összeszedettebb, színesebb munka: annak kellett volna kiosztani néhányat a kopasz aranyosból. a babel üzenete viszont annyira in-your-face, hogy már-már tolakodóan banális, mert nézzenek oda, az egyik szereplő süketnéma, és senki se érti őt. senki!!

a túlbuzgó innaritu világméretűre duzzasztja kedvenc filmes eszközét, a különböző sztoriszálak kuszálgatását, de ez a nagymellényű globalizáció pusztán parasztvakítás, hisz ez a sztori ugyanúgy játszódhatna egy határon innen is, hisz én még a szomszédomat sem értem, és azt hiszem, ezzel a szituval nem vagyok egyedül.

és ha már a díjaknál tartunk: az őszes hajú brad pittre baromira rájár a rúd, nem elég, hogy a the departed oscar-esélyes produceri köréből is kihagyták, de még a legjobb mellékalak gárdájából is kiszorította a faarcú mark wahlberg, pedig mr jolie csupán karrierjének legjobbját nyújta... (trailer)

ghost rider (2007). ööö... hát hol is kezdjem? mondjuk, egy kérdéssel: szerinted mennyire ciki egy lángoló koponyát mintázó tetkó? van olyan gáz, mint a macarena? hogyne! hisz egy ilyen varratot nem lehet csak úgy kidobni, ha már nem trendi: vagy ez trendfüggetlen, mint a bajusz és superman? nicolas cage - eme jeles motívum viselőinek egyike - biztosan így gondolja. hasonlóan vélekedhet mark steven johnson rendező is, aki egészen úgy fest, mint egy leharcolt motoros. hisz ha ez a két kétkerekű képregénybuzi nem lenne olyan szorgalmas, akkor a marvel egyik legcikibb figurája nem láthatta volna meg a nagyvásznat.

s az a legfélelmetesebb, hogy bejött a számításuk. a ghost rider tipikusan az a film, amelyről már az első percekben el lehet dönteni, hogy gázos. no nem olyan kultikus szintet képviselő módon, mint a battlefield earth vagy a the soldier. ez a film a van helsinggekkel és underworldökkel kikövetkezett úton jár, amelyen azok a fércmunkák lépkednek a boxoffice mennyország felé, melyekben pislákol némi alkotói tehetség, csak éppenséggel nem a rendezői székben. ezért lehet sikeres, továbbá annak köszönhetően, hogy a ghostrider nagyköltségvetésű mozi: profi díszletekkel, méregdrága effektusokkal és vaskos soundtrackkel kábít, melyeket a "minél több, annál jobb" hólapát-koherencia tart össze... vagyis inkább szór szerteszét. az olyan apróságokra, mint a történet, karakterek, dramaturgia és - urmabocsá', hogy egy lángoló koponyás filmben ilyet várok - logika, pedig nagyvonalúan rálegyint.

johnny blaze-ről (nicolas cage parókában!) kiderül, hogy tulajdonképpen véletlenül adta el a lelkét az ördögnek, csak elfelejtett szólni, hogy "na ne mááá'"), aztán a későbbiekben megtudtam róla azt is, hogy alapvető teológiai hiányosságokkal bír, hiába rakja körbe motorját az öt világvallásról szóló lexikonokkal (kedves barátom, az ördög is egy angyal, hangozzék ez bármennyire abszurdul); nem utolsó sorban kiderül róla, hogy azon egyszerű lelkek számát gyarapítja, aki motoros hókuszpókuszokkal csajoznak, és szíve választotjáról pedig megtudható - a hasonlóan karizmatikusra faragott eva mendes mellének alakításában -, hogy hiába végzett egyetemet (be is nyögi büszkén), ezzel simán gerincre vágható, aztán még ő kér elnézést.

és még egy szót se ejtettem a lángoló koponyáról.

valahol bújkál némi irónia a ghost riderben, legalábbis remélem, mert ezt a lelketlen lélekrablót egy pillanatig sem lehet komolyan venni, ahogy felpimpelt mociján muhaházik és tőmondatos bölcselkedéseket tesz. meg persze száguldozik fel és alá (a szó vertikális értelmében), elhúzza a csíkot (na jó, ez olcsó volt) és vasláncát lengetve mindenkit elintéz, legyen az homokdémon, széldémon vagy mocsárdémon. tiszta égés. (trailer) 

de durvajó lett volna ott lenni. fsol-live@essentialfestival-brighton1997. isdn című albumukat is "interurbán" rögzítették, ezt a koncertet is londonból vezénylik le, ettől függetlenül üt, főleg a we have explosive/papua new guinea combó az elején. aztán vicces, hogy behal a rendszer...

letters from iwo jima (2006). a tora! tora! tora! óta nem volt olyan vállalkozás, amely ennyire aprólékosan mutatta volna be az egymással harcoló feleket, mint eastwood kettőse. hozzáteszem, unalmasabb se nagyon. nem tudok elszakadni a gondolattól, mennyivel hatásosabb hatékonyabb lett volna az ivo dzsimai ütközetről szóló duológia, ha rendezője egyetlen filmbe gyúrja össze azt. annak ellenére, hogy a letters már keresi a néző társaságát, a film jóval hézagosabb a flagsnél: ez leginkább az utolsó egy órán érezhető, amely jóformán mást se mutat, mint barlangban bújkáló, a halált és/vagy az amcsikat váró japán katonákat. klausztrofóbiát már rég éreztem ennyire laposnak.

pedig tényleg ígéretesen indult. a flags jellegtelen szereplőivel és a rájuk aggatott celofánidológiákkal szemben a letters hús-vér figurákkal szolgál: egy rendíthetetlen generálissal, akinek kisujjában van ez a nemszeretem háború, egy közkatonával, aki csak szeretne hazajutni, egy kirúgott rendésszel, akit kiközösítenek a többiek, s így tovább. plakátfigurák, de legalább vannak körvonalaik.

történétük viszont aligha. a hihetetlenül felkapott paul haggis és iris yamashita forgatókönyve a háborús filmek dramaturgiáját követi (egy darabig): I. felvonás: felkészülés az ütközetre. II. felvonás: ütközet. III. megváltás... helyett kínlódás. tulajdonképpen rá lehetne húzni az ivo dzsimára, hogy mennyire különleges, mennyire analitikus darab: bejárja az emberi tűréshatár legvégső lépcsőfokát is, de leginkább csak egy fojtogató türelemjáték, amely részegen és a végefelé egyre homályosabban kóvályog a háborús közhelyek és a tanácstalanság között. (trailer)

bridge to terabithia (2007). katherine paterson könyvét szeretik a narnia krónikáihoz hasonlítgatni, s az írónő soha nem is titkolta, hogy sokat merített c.s. lewis meséiből - egyik hőse még említést is tesz a könyvekről -, a terabithia azonban egészen más húrokat penget, mint a terebélyes előd. a gyermeki fantázia által életre keltett világ ezúttal sokkal markánsabb reális hátteret kap, és a regényt is személyes tapasztalatok ihlették.

a filmet finanszírozó walden media eleinte mégis nagyszabású fantasy-ben gondolkodott, szerencsére a rendezésre felkért csupó gábornak sikerült meggyőznie őket arról, hogy a látványeffektusok erőltetése helyett inkább eredethűségre törekedjenek. a regénybe szőtt érzékeny tanítások így érintetlenül maradtak; ugyan a két gyermek által felépített fantáziavilágot csupóék rendesen kiszinezték, de ezek egy pillanatig se mennek a történet rovására. (a bemutató után tartott sajtótájékoztatón a rendező azért elárult annyit, hogy a szűkös, mindössze 20 millió dolláros költségvetés is ludas a visszafogott látványvilágban.)

egyszerre vártam és féltem a filmtől. sem annasophia robb (charlie and the chocolate factory), sem josh hutcherson (zathura) színészi kvalitásairól nem voltam meggyőződve, ezzel sezmben mindketten meggyőző alakítást nyújtanak. oscar-szagról szó sincs, voltaképp önmagukat alakítják, srácokat egy különleges világban: terabithia vagy hollywood, édes mindegy... a film hasonló témakört jár körbe, mint az el laberinto del fauno (tyúk és tojás tekintetében ezt akár fordítva is írhatnám), del toro alkotásával szemben a terabithia az egész családhoz szól, tehát jó vaskos érzelmileg, hogy még a legkisebbek is befogadhassák, ezért itt-ott túl vastagra sikerül a cukormáz, s mégis, nincs az a gyomor, amit megfeküdne. apró kis kincs óriási érzelmi palettával. (trailer)