- SPOILERMENTES -

New York, 1944. Florence Foster Jenkins (Meryl Streep) meggyőződése, hogy a II. világháborús USA-nak nagyobb szüksége van a zenére, mint valaha. Úgy dönt, valóra váltja régi álmát, és operaénekesként áll színpadra. Ebben olyan apróságok sem akadályozhatják, minthogy sem hallása, hangja vagy ritmusérzéke nincs az imádott áriák előadásához, de még a szöveg helyes kiejtésére is képtelen: maga a született antitalentum. Na és? Hősnőnk a felső tízezer tagja. Ha rövid a tehetséged, toldd meg egy kis pénzzel!

Férje és menedzsere, a kettős életet élő St. Clair Bayfield (Hugh Grant) mindenben támogatja neje elképzeléseit. Az angol színész a hozzáértők – muzsikusok, zeneszerzők, kritikusok – alapos megválogatásával szervez zártkörű koncerteket, hogy amerikai felesége kedvére tegyen, ha már a hitvesi kötelességeit máshol gyakorolja. A kezdeti szárnypróbálgatások látszólagos sikerén felbuzdulva Florence minden addiginál grandiózusabb fellépést tervez állandó kísérőjével, Cosmé McMoon (Simon Helberg) zongoristával. A helyszín a nagy múltú Carnegie Hall, és a rendezvény ezúttal a szélesebb közönség előtt is nyilvános lesz. A fogadtatás természetesen nem úgy alakul, mint amit a zenemániás nő remél.

A bőkezűen adakozó, majd saját ambícióit tűzön-vízen át érvényesítő mecénás és fizetett rajongói nem számítanak ismeretlen kultúrtörténeti jelenségnek. Nero, a művészetek pártfogója, későbbi véres költő példája már az ókori Rómában bebizonyította, mire képes a mérhetetlen becsvágy, ha korlátlan lehetőségekkel párosul. Az égés itt sem maradt el, a császár és távoli "örökösnője" azonban nemcsak a dicstelen vég szempontjából osztoznak egymás sorsában. További párhuzam közöttük, hogy az utókor számára életük egyes részleteit homály fedi. Csakhogy amíg az őrült cézárról az időbeli távolság miatt nem tárható fel minden, az amatőr szopránról vélhetően azért, mert házastársa igen hathatós PR-(akna)munkát végzett. A rémisztő kornyikálásáról hírhedt Foster Jenkins és a külön háztartásban élő Bayfield valódi szándéka és indítékai mindmáig tisztázatlanok. Egynéhány szállóigévé vált aranyköpéstől eltekintve (lásd: a poszterek szlogenjei) nem tudni, vajon a pár mit kívánt elérni a hihetetlennek tűnő koncertekkel, vagy mi motiválta a fülsértő orgánumú asszony felvételeinek kiadását. Vajon tudták, hogy rajtuk nevetnek vagy azt hitték, hogy velük? Valószínűleg örökre megfejtésre váró rejtély marad.

Mit tehet egy rendező, ha az alkotása alapanyagául szolgáló források hiányosak? Kipótolhatja azokat, és választhatja a nyíltan fiktív elemekekel feldúsított feldolgozás útját. Ezt tette Xavier Giannoli, amikor a dúsgazdag énekesnő életrajzából szabadon merítve készítette el a Marguerite - A tökéletlen hang (Marguerite, 2015) című, tavalyi opuszát. Stephen Frears és stábja viszont szinte kizárólag a jól dokumentált, rendelkezésre álló információkból dolgozott. A tényszerűségre törekedve nem töltötték ki a hézagokat, kissé magára hagyva így a színészeket a sztori üresjáratai által teremtett vákuumban.

Nem mindenkinek sikerült azonos eredménnyel életet lehelni a pöttyet kétdimenziós karakterébe: ami igazán sajnálatos és meglepő, hogy a címszereplő lett a leglaposabb. Meryl Streep a tőle megszokott maximalizmussal sajátította el Florence "akcentusát", vagyis a lemezeiről hangról hangra leutánozta dalait és előadásmódját. Idáig sem volt kérdés, hogy kiváló énekes – ha nem hiszed, a Dübörög a szív (Ricki and the Flash, 2015) vagy a Mamma Mia! (2008) meggyőzhet róla –, ám komolyzenei végzettségű ismerőseim egybehangzó állítása szerint az tud csak igazán énekelni, aki szándékosan képes hamisan énekelni. Kár, hogy e bravúr mellett nem volt túl sok minden, amiből az általában zseniális művésznő építkezhetett volna.

Sokkal jobban érvényesülnek nála férfikollégái. Simon Helberg nagy rutinnal hozza az újabb, manírok sújtotta figurát, és igen szerencsésen bújt ki Howard Wolowitz rikító gúnyájából, miközben még a rémült zenész vívódásainak megjelenítésére is futotta. Nem lehetett könnyű a szakmai önérzetet a piszkos anyagiak oltárán feláldozva a dilettáns, kenyéradó gazda igényeit kiszolgálni (vagy igen?). Nem beszélve a "világ legrosszabb énekesének" kikiáltott Florence képességei, vagy inkább az azok nemléte támasztotta kihívásoknak való megfelelésről. Mellette Hugh Grant talán a film legárnyaltabb játékával örvendezteti meg rajongóit, ami saját pályafutása egészét nézve is megállja a helyét. Főleg, ha hozzátesszük, hogy ügyesen kerüli el a karrierje korábbi, hasonló karakterei jelentette önismétlés csapdáját. Pedig például a Süti, nem sütiben (Small Time Crooks, 2000) látott, sznob és csapodár alak egészen közel áll jelenlegi szerepéhez.

Tehát az üzenet elmarad, ki-ki értelmezze Florence Foster Jenkins történetét a saját vérmérséklete szerint. Az sem téved nagyot, aki Uhrin Benedek és Szintiboy ősnőjét látja benne, ám az sem jár túl távol az igazságtól, aki a Britney-k, Ashlee-k és társaik korai előfutáraként tekint rá.

Kövess minket facebookon és twitteren!