- SPOILERMENTES -

A tizenéves Rocky (Jane Levy), a pasija, Money (Daniel Zovatto), és a legjobb haverjuk, Alex (Dylan Minnette) piti betörésekből származó bevétellel egészíti ki nem éppen bőségesnek mondható anyagi forrásait. A jobb élet – értsd: a lepattant lepratelepről való lepattanás – reményében egy nagy dobásra készülnek. Amikor azonban a szóbeszéd szerint igen vagyonos, vak iraki veterán (Stephen Lang) otthonába merészkednek, csapdába kerülve elemelhető értéktárgyak helyett igazi rémálom várja őket.

Miközben a Vaksötétről szóló mondanivalómon tűnődtem, a Comedy Central pont a Kertvárosba száműzve című vígjátéksorozat (Suburgatory, 2011-2014) dupla epizódját adta. Az elsőben a Jane Levy megformálta Tessa halloween alkalmából a Scooby Doo szereplőjének öltözve, a másodikban egy üres és elsötétedő házban keveredik horrorszerű kalandokba. Persze mindez véletlen egybeesés, ám annak idején meglehetősen örültem, amikor a színésznő tévés karrierjét követően a Gonosz halott remake-jében (Evil Dead, 2013) tűnt fel, és – nem túl szép megfogalmazással élve – nem kallódott el. A munkakapcsolata az akkori rendezőjével valószínűleg elég jól klappolhat, hiszen máris itt az újabb közös produkciójuk. Fede Alvarez ismét a forgatókönyv társszerzője is egyben: az első egész estés művét ért negatív kritika miatt szerette volna idei dolgozatát eredeti, saját sztorival, illetve egészen más stílusban tető alá hozni.

Erőfeszítéseinek ezt a részét maradéktalan siker övezi. Itt is, mint az előző moziban, kihalt épület a helyszín a semmi közepén, s bár ezúttal elmaradnak a fröcsögő zsigerek és a spriccelő testnedvek, nehogy bárki azt higgye, hogy a látványos kellékek hiányában megúszható az iszonyat! Jómagam óvatosabban bánok az olyan kitételekkel, mint "az utóbbi húsz esztendő legjobb amerikai horrorfilmje", de kétségtelen, hogy a Don't Breathe olyan sűrű, fojtogató atmoszférával büszkélkedhet, ami hatására a néző azt sem tudja, hogy benn tartsa vagy kapkodja-e a levegőt – az eredeti címmel összhangban. Amint ajtó-ablak a tilosban járó tinédzserekre zárul, és a vérszomjas vak ember nekilódul, hogy kíméletlenül beteljesítse bosszúját, valódi pokoljárás veszi kezdetét. Alászállás a sötétség szívébe, aminek a tanítandó csúcspontjára a pincében kerül sor, ahol az idegtépő feszültség már-már elviselhetetlen méreteket ölt.

A rendelkezésre álló technikai eszközök, a kamerakezelés, a fények, még inkább az árnyak kezelése, vagy éppen a vágás mind a suspense megteremtését, majd a fokozását szolgálják mesterien. Itt kell agyondicsérni Roque Baños komponista munkáját, akinek az a szenzációs ötlete támadt, miszerint úgy teszi még fenyegetőbbé a vak ember házát, hogy az abban fellelhető használati tárgyakból kicsiholt zajokból rakja össze az alkotás zenéjét. A film másik erénye a színészvezetésben rejlik. A főhősnőn kívül a srácok, Minnette (Libabőr - Goosebumps, 2015;  Fogságban - Prisoners, 2013) és Zovatto (Fear the Walking Dead - 2. évad, 2016; Valami követ - It Follows, 2014) sem rosszak, mellettük valóban kulcsfigurának számít Törőcsik Franciska (Veszettek, 2015; Couch Surf, 2014), azonban akárhogyan nézzük, a vak embert a veteránok rutinjával zseniálisan alakító Langhez (Conan, a barbár - Conan the Barbarian, 2011; Avatar, 2009) képest pelyhes kis újoncok, akiknek azért akad még mit tanulnia.

A fentiek nyújtotta hangulat bőven kárpótol a néhol megbicsakló logika, illetve a vége felé kissé erőszakosan túltolt, csavarosnak szánt fokozás bevitte gyomrosok miatt. A váratlan dramaturgiai bukfencek elviselése érdekében két jó tanácsot adhatok. Egyrészt azért hagyjuk a józan észt, mert hasonló helyzetben (amit senkinek sem kívánok) vélhetően egyikünk sem a patikamérlegen adagolt ráció alapján reagálna, hanem a pillanatnyi érzelmei mentén hozna esetenként ostoba, rossz döntéseket. Másfelől ha a vak embert a gonosz atavisztikus megtestesítőjeként felfogva Myers, Voorhees és Krueger kollégák mellé helyezzük, értelmezhetjük úgy, hogy például a néhol érdekes pályán történő mozgása a ház, a film, a műfaj metafizikai szabályainak megfelelően működik. Ha pedig az agyunk nem ismer tréfát, és annyira kattog ilyenkor is, hogy semmiképpen nem tudunk belefeledkezni egy klassz rémtörténetbe és átélni, mi több, élvezni a rettegés felszabadító erejét, hagyjuk inkább az egészet a fenébe.

Kövess minket facebookon és twitteren!