Tény, hogy testhez (és színészi kvalitáshoz) álló szerep volt a számára, de bármennyire is beléd rögzült, Conan figuráját nem szabad összemosni Arnold Schwarzeneggerrel, hisz az Osztrák Tölgy még a kanyarban sem volt, mikor cimmeriai barbár már megfogant Robert E. Horward fejében. Szóval - tetszik, nem tetszik -, ez az új Conan nem remake, nem egy szent klasszikust ért újabb gyalázat, csupán egy új fejezet a barbár kánonban.

Ettől függetlenül nem árt, ha minél előbb a feledés homályába merül. Marcus Nispel ugyanis még Conan amúgy nem túl bonyolult figuráját sem volt képes megfejteni, nem hogy működőképes filmet építeni fölé. Kapunk ugyan némi ízelítőt a kőkemény gyerekkorból, az apa (Ron Perlman) elvesztése okozta traumából (melynek során nem kisebb klasszikus idéződik meg, mint a Once Upon a Time in the West), de míg John Milius ugyanennyi játékidő alatt fel tudta vázolni, miként lett Conanból egy nem túl szószátyár, de annál konokabb harcos, mi több, egy kőből faragott ikon, addig Nispel inkább ugrik húsz évet az időben, és egy rablóbanda főnökének teszi meg Conant, aki rabszolgákat szabadít ki, a csaták között a haverok társaságában sörözik és nem mellesleg még mindig a fater gyilkosát (a konstans vicsorgó Stephen Langet) keresi, aki ugyan húsz éve már összerakta azt a maszkot, mellyel meghódíthatja a világot, de időközben nem volt képes felkutatni egy tiszta vérű nőt, aki beindíthatja a McGuffinját.

Oké, szóval Conannak van egy bandája... de minek, mikor az az első szava a posse-t képviselő nagydarab vicces fekához, hogy "ezt egyedül kell megtennem" és jobbra el? Továbbá mikor az épp aktuális sörözés közben kiszúrja apja gyilkosának jobbkezét, aki jelenleg egy börtönben fősmasszer, miért nem kapja el ott azonnal, miért adja fel magát neki, hogy aztán három perc raboskodás után lerázza láncait, és az összes smasszerből conanfoddert kelljen gyártania, jobbkéz inkluzíve? Nem értem én ezt a fickót.

De aztán hamarosan rájövök, hogy nem Conan az érthetetlen, nem is a szerepében tornyosuló Jason Momoa, akiből egy másik korban minden bizonnyal óriási akciósztár lett volna, hisz nem csupán csodálatos testfelépítéssel és mozgáskultúrával rendelkezik, de van benne egy olyan csibészes sárm, amely mindkét nemre hatással lenne - ha manapság nem Twilight-szökevény ficsúrok jelentenék a maszkulinitás csúcsát. Szóval Conannal nincs gáz, ebben a projektben a rendező és háromfős forgatókönyvíró-sleppje nem találja magát, ugyanis a közel kétórás játékidőben ugyan egymást követik a fasza díszletek között lezavart látványosabbnál látványosabb, és már-már komikusan véres akciójelenetek, de ezeket vajmi kevés fűzi össze. A narratív fuga olyan vékonyka, hogy az írók néha arra sem veszik a fáradtságot, hogy embereinket eljuttassák egyik akciójelenet helyszínétől a másikig: egyszerűen csak ott lesznek és kész, értem?

A film igazából abban a néhány csendes képkockában működik, melyben Conan korunkra egyáltalán nem jellemző módon szívatja a mellé szegődött tiszta vérű nőt, akiről aztán sajnálatosan hamar derül ki, hogy nem is primadonna, hanem egy harcos amazon, akit még Conan is kénytelen tisztelni... hogy aztán a film második felében visszafejlődjön megmenteni való csajjá. És mindenképp meg kell említenem szerencsétlen Rose McGowant, aki Stephen Lang sötét mágiával apelláló lánya szerepében képes volt leborotválni a szemöldökét, meg a a feje búbjáig felnyírni a haját, ám mikor eljönne a nagy pillanata, egyszerű csajbunyóban marad alul.

Ezek után nem marad más hátra, mint nyakig merülni a csörtékben - melyek kellőképp változatosak és legalább annyira összefüggéstelenek -, megcsodálni az egymást követő valós és renderelt díszleteket, morogni a McGuffin idióta elsinkófálása felett, és arra gondolni, hogy egy tehetséges író óriási fantasy-t, egy nem annyira tehetséges, de legalább odafigyelő író meg egy egészen kompetens filmet tudott volna összehozni ebből a masszából.

kövess minket facebookon és twitteren!