- SPOILERMENTES -

Ethan Hunt megint menekül és bujkál, mert nem elég, hogy a Szindikátus nevű, hivatalosan eltűnt és halottnak hitt titkos ügynököket tömörítő szervezettel folytat macska-egér játékot, de az Impossible Mission Force feloszlatása után hazájában árulónak nyilvánították, és a CIA is a nyomában lohol.

Tom Cruise ismét megcsinálta. Nem csupán a majd húsz éve mozivásznakra költöztetett széria soron következő darabjának számára és számunkra is lélegzetelállítónak bizonyuló kaszkadőrmutatványairól beszélünk: a film egészéről. Sokan sok rosszat elmondtak és leírtak már a perfekcionista sztárról, de az tuti, hogy tudja, mitől döglik a légy, mi kell a plázák népének, vagyis mitől működik kiválóan egy szórakoztató, nyári mozgókép. Eleve óriási piros pont jár amiatt, ahogyan anno új életet lehelt a kultstátuszú tévésorozatba anélkül, hogy az önmaga bárgyú paródiájába fordult volna, azonban az szinte példa nélküli, ahogy egy minimális döccenőtől eltekintve a széria minden egyes eddigi darabja ugyanazt a magas szintű minőséget hozta.

A Titkos nemzet mintha valamiféle összegzése lenne az előzményeknek, és ez nem kizárólag a csapat összeállításában érhető tetten. A számos visszatérő motívum nem merül ki a sztorivezetésben, említhetjük a motoros üldözést, a majdnem elszúrt akciót, a brit vonalat vagy akár a főhősnő zsánerét. Ez egyáltalán nem baj, mint ahogy a szökésben lévő, kiugrott kémek rendelkezésre álló erőforrásairól szóló kérdéseket is felesleges feszegetni; viszont talán ez a kaleidoszkópszerű felépítés eredményezi, hogy a történet középtájon kicsit leül. Emellett azok a részek, amelyekben nem egy kiadós hirigben gyönyörködhetünk, hanem a nyomozati szál felgöngyölítését szolgálják, kicsit felemásra sikerültek.

Azt megszokhattuk már, hogy Cruise biztos kézzel választ maga mellé társakat, legyen szó a produceri, a színészi vagy a rendezői feladatokról. Az utóbbiak ellátására korábban szerződtetett szakemberek mindegyike markáns kézjeggyel bírt. Bizony, ez még a fentebb már utalás szintjén említett, általánosan leggyengébbnek tartott második etapra is igaz volt, más kérdés, hogy John Woo sajátos, keleti stílusa nyugati környezetben mennyire hatott nevetségesen, és mekkora fiaskóval járt. A pályája indulásakor "csodagyereknek" látszó, jó haver Christopher McQuarrie viszont munkássága alapján nem rendelkezik ilyennel, így talán túlzás volt a direktori szék mellett a szkriptet is rábízni vagy vice versa (mondom ezt úgy, hogy a Közönséges bűnözők a bemutatója óta az első három kedvenc filmem között trónol).

Az antagonista figurák, a tetteik, a motivációjuk ugyanis kissé sablonos és egysíkú. Ettől függetlenül Alec Baldwin és a Prometheus óta kifejezetten kedvelt Sean Harris remekel, már amennyire a kétdimenziós figurák azt engedik, és ez egyaránt elmondható a színészgárda többi tagjának játékáról. A klisék ellenére a dramaturgia az utolsó harmadban felpörög, és a feszültség szinte tapintható. Képletesen szólva tövig rágtam a körmöm izgalmamban, hogy mi derül ki, ki kivel van, ki kit árul el valójában, hogyan oldják meg a felmerülő nehézségeket, melyik fél mivel áll elő, és hová fut ki ez az egész? Összességében az M:I5 nagyszerű szórakozást nyújt, amit bátran merek ajánlani bárkinek - és még Rékasi Károly Széles Tamásra történt, kényszerű cseréjébe sem tudok belekötni.

Kövess minket facebookon és twitteren!

Lábjegyzet: A franchise előző darabjainak személyes értékelése:
Mission: Impossible *****
Mission: Impossible 2. **
Mission: Impossible 3. *****
Mission: Impossible - Fantom protokoll ****