Mindig öröm nézni, amikor bevállalós színészek a rájuk nem annyira jellemző műfajokban is próbára teszik tehetségüket. Legutóbb Steve Carell hajtotta végre ezt a bravúrt a Foxcatcherben, félelmetes alakítását megérdemelten jelölték Oscar-díjra, és most a Maggie-vel Arnold Schwarzenegger is beállt a sorba. Az Osztrák Tölgy az elmúlt fél évtizedben szinte kizárólag a tőle jól megszokott akcióhős szerepekben parádézott: az Erőnek erejével volt régóta várt nagy visszatérésének első lépcsőfoka, amit szerettünk is, meg nem is, aztán következett a tűrhető Szupercella, végül a rossz emlékű Szabotázs zárta a sort. Arnold Schwarzenegger 67 évesen és több mint 50 szereppel a háta mögött érezte úgy, hogy eljött a váltás ideje, és ha Oscart ugyan nem is kap majd Wade Vogel megformálásáért, erőteljes alakítása több mint emlékezetes, a Maggie-re pedig minden bizonnyal hullámzó színvonalú filmográfiájának egyik kései és komor függetlenfilmes gyöngyszemeként gondolunk majd vissza évtizedek múltán.

Az atmoszferikus előzetest és egy feszültséggel teli jelenetet látva várható volt, hogy a horror helyett sokkal inkább a drámán lesz a hangsúly Henry Hobson rendezői debütálásában, ez pedig olyannyira így van, hogy hiába a posztapokaliptikus keret és a történet középpontját jelentő zombifertőzés, a Maggie-nek néhány élőhalott kényszerű megölését leszámítva szinte semmi köze nincs a horrorhoz. Ezért aztán azok, akik egy olyan pörgős túlélőhorrorra számítanak, mint mondjuk a 28 nappal később, a Holtak hajnala-remake vagy a Z világháború,  biztosan csalódni fognak, mert ebben a filmben nem ölik halomra a jákálókat és a főhősök sem vágnak neki semmiféle életveszélyes küldetésnek egy esetleges szérum megszerzése érdekében. A Maggie világa végtelenül pesszimista, ha egyszer ugyanis megharaptak, nincs esélyed a gyógyulásra, csak a lassú átváltozás vár rád, aminek a végén karanténba szállítanak, ahol embertelen körülmények között végzed egy fájdalmas kínhalált okozó injekciónak köszönhetően – hacsak nem gondoskodik rólad időben valamelyik családtagod vagy szeretted.

John Scott 3 pszichológiailag elmélyült forgatókönyve csavar egy kicsit a szokásos zombitematikán azáltal, hogy a fertőzés nem azonnal vagy néhány órán belül változtatja át az áldozatot, hanem mindez egy több hetes, lassú és visszafordíthatatlan folyamatként zajlik le, aminek a végén, egy bizonyos biológiai állapot elérése után már csak a kötelezően elrendelt karantén vár az áldozatra. Ahogyan például a The Walking Deadben, a zombi kifejezés ebben a filmben sem hangzik el, a veszélyes kórra egy úgynevezett "necroambulist vírusként" hivatkoznak, aminek totális elterjedését sikerült ugyan az állami szerveknek megakadályozni, de az ellene vívott harc még korántsem ért véget. Mindez a filmben azonban csak nagyvonalakban felvázolt tudományos-szociológiai háttérként van jelen, a Maggie ugyanis nem társadalmi, földrajzi vagy egészségügyi aspektusból vizsgálja ezt a fajsúlyos kérdést, hanem kizárólag emberi és érzelmi alapon egy, a fertőzés jellegéből adódóan allegorikusan is értelmezhető és örökérvényű történet keretei között.

Arnold Schwarzenegger kelti életre Wade Vogelt, az idősődő közép-nyugati farmert, akinek imádott tinédzserlánya (Abigail Breslin) fertőződik meg ezzel a vírussal, a harapás miatt pedig mindössze néhány hete marad, amit édesapjával tölthet. Nevelőanyja, Caroline (Joely Richardson) azonban szeretné megóvni a másik két gyereket, és egyre kevésbé nézi jó szemmel, hogy férje Maggie mellett akar maradni egészen az utolsó pillanatig, ami könnyedén veszélyessé is válhat, ezzel pedig Wade a szomszéd család tragikus példáján keresztül szembesül. Ezek alapján már sejthető, hogy Hobson filmje egy kettős karakterdráma, amiben tetten érhetőek ugyan horror- és thriller-elemek, a hangsúly mégis az apa és lánya közötti szoros kapcsolaton van. A lassú sodrású, csendes melankóliába burkolózó film többek között azt vizsgálja, hogy miként birkózik meg Wade és Maggie ezzel a könyörtelen helyzettel, továbbá érzékenyen bemutatja az utolsó együtt töltött napok szépségét és fájdalmát, miközben a fertőzés megállíthatatlanul terjed Maggie testén: ahogyan telnek a napok, a karján lévő seb nyomasztóan növekszik, a szeme pedig egyre opálosabbá válik, arról nem is beszélve, hogy a vérszomj is észrevétlenül növekszik benne.

Habár a film címe Maggie, ennek a családi drámának a főszereplője az apa, Schwarzenegger pedig meglepően jól teljesít ebben a halk szerepben. Nem kell valami sokat beszélnie, de a hangos és teátrális melodrámánál sokszor sokkal hatásosabb tud lenni egy fojtott levegővétel, egy elkapott pillantás vagy egy titokban kicsorduló könnycsepp. A legnagyobb terhet a film Wade-re rakja azáltal, hogy végső soron neki kell előre felkészülnie az elkerülhetetlenre, Schwarzenegger pedig hiteles színészi játékának köszönhetően nagy beleéléssel jeleníti meg a tehetetlen családfő összes vívódását, miközben egyre nagyobb rajta a nyomás. Tisztában van vele, hogy előbb-utóbb meg kell hoznia azt a döntést, amit eddig halogatott, arról nem is beszélve, hogy a rendőrség is kijár hozzá rendszeresen a farmra ellenőrizni Maggie állapotának romlását. A film jelentős része ezen a farmon játszódik, ami pedig a kort illeti, érdekes anakronizmus mutatható ki, hiszen előkerülnek a mobiltelefonok is, ám a szereplők ugyanilyen természetességgel használják a tárcsás telefonokat vagy a kazettás magnókat. 

A család kicsi kincsiéért Oscar-díjra jelölt Abigail Breslin is jó választás volt a megfertőződött Maggie szerepére, amit eredetileg Chloë Grace Moretz kapott volna, ám neki végül nem fért bele az idejébe a forgatás. A fakó felvételek sokat hozzátesznek a film erősen meditatív jellegéhez, ami a zombifertőzést tulajdonképpen egy teljesen hétköznapi halálos betegségként (tekinthetünk rá akár a rák egyik fiktív fajtájaként is) mutatja be, így válik a Maggie egy metaforikus és szubzsánereken túlmutató történetté, ami a törődéssel, az elszakadással, a búcsúzással és a gyásszal járó érzelmi-lélektani kihívásokkal szembesít nézőjét. Henry Hobson mindent ennek a pszichológiai megközelítésnek rendelt alá, ennek tudható be, hogy filmjének feszült és elfojtásokkal teli atmoszférája kifejezetten szuggesztívre sikeredett, ám a lassú és csendes agónia helyenként talán túlságosan is repetitívvé tette a dramaturgiát, amiért viszont bőven kárpotol a katartikus finálé.

Kövess minket facebookon és twitteren!