Ray Owens (Arnold Schwarzenegger) korábban a Los Angeles-i drogelhárításnál szolgált, a rossz élmények miatt azonban csendesebb vizekre evezett. Az arizonai Sommerton Junction első embereként elég néznie, ahogy nem nő a fű, miközben a verandán iszogat. Ez nem túl schwarzeneggeres, mi?

Szerencsére Gabriel Cortez (Eduardo Noriega), a legnagyobb drogcézár Pablo Escobar óta, megszökik az FBI őrizetéből egy átszállítás alatt, s a déli határ felé veszi az irányt szuperjárgányán, ahol egy instant mód felhúzott hídon készül átkelni a szabadságot jelentő Mexikóba. Mindezt pont Owens kisvárosa mellett, szóval a seriffnek lesz a dologhoz pár szava. Azok a szavak erősen tört angolsággal jönnek és még úgy is illik komolyan venni őket, hogy nyugdíjas korba hajló ember száját hagyják el.

Az Erőnek erejével nem faltól-falig Schwarzenegger-film, de alighanem ez kellett ahhoz, hogy jó Schwarzenegger-film legyen. A cselekmény ugyanis a nála megszokotthoz képest meglepően nagy arányban támaszkodik a többi szereplőre, ezzel pedig épp csak annyi figyelmet hagy sztárjára, amennyit még muszáj, vagy inkább, amennyit még könnyen elbír. Elvégre ha 65 éves az ember, az már kiütközik teljesítményén, nem is csak akkor, mikor akciózni kell, s ennyi idő alatt a vicces egysorosokból is ki lehet fogyni; szóval száz percen át nézni már nem biztos, hogy olyan élvezetet jelent, mint egykoron. S bár így a visszatérés nem szól akkorát, annál jobban értékelhető minden perc, amit az osztrák a vásznon tölt. Jobb színész nem lett, a nyomolvasáshoz szemüvegre van szüksége és tényleg elkél már neki a seriffhelyettesi besegítés, de amikor végül valóban ő marad az utolsó bástya az útban, akkor azért még mindig sokan visszafordulnának.

Ezzel együtt nincs mit tenni, a kemény bunyóból fekvebirkózás lett, az ellenséges feszültség pedig gyorsan oldódik humorban, szóval amit itt Schwarzi korból adódó korlátain veszít a film, azt máshol igyekszik pótolni: a szökevény sebességmániás mivolta több pöpec akciójelenettel is szolgál, amik nincsenek eltúlozva, ellenben rendezésügyileg kifogástalanok. Az autós száguldás párhuzamosan bonyolódik a kisváros csendjének egyre fokozódó megzavarásával, aminek élén Cortez megbízottja (Peter Stormare) áll. A tűzpárbaj elkerülhetetlen a város főutcáján, mint ahogy az sem váratlan, hogy a jó oldalon álló figurák a szokott módon sérthetetlenek: rohangásznak a tűzvonalban és nem sok szála görbül a hajuknak. Továbbá úgy tűnik, a seriffnek elég beszólni a három fős étkezdébe a lakosság figyelmeztetése címszó alatt. Mindegy, más a megmondója, hogyan is zajlanak a dolgok egy ilyen eldugott helyen, az viszont biztos, hogy a mostanság magukat erősen aktivizáló fegyvertartás-pártiak pajzsra emelhetik ezt a filmet: ékes példát szolgáltat arra, milyen jó, ha a százéves néne is elő tud kapni a kontyából egy kétkezes mordályt.

A fegyver amúgy még mindig faszán áll Schwarzeneggernek, sőt talán jobban, mint korábban, legyen szó hosszú csövű hatlövetűről vagy sorozatlövő gépágyúról. Az arzenált szállító szerepét, azaz a fegyvermúzeum fenntartóját Johnny Knoxville alakítja, aki az egyetlen eltúlzott figura a filmben, de szerencsére ő szerepel a legkevesebbet (igen, ezt sikerült belőniük a plakáton). A többiek jól eltalált alakok, s az az érdekes ebben, hogy az FBI-ost játszó Forest Whitaker és Stormare is éppen ugyanazt hozza, amit minden második filmjében, mégis sokkal élvezetesebbek mindketten. Ahogy az egész film: annak ellenére, hogy aligha összetettebb, mint mondjuk Az igazság nevében, jól épül, megtalálja az egyensúlyt vért és humort illetően és helyenként egészen ötletes, ezzel elkerülve, hogy a mozgalmasabb szekvenciák unalmassá váljanak.

Ezek után már tényleg csak azon múlik minden, mennyire hajlandó az ember elfogadni, hogy egy jó Schwarzenegger-film ma már ilyen: ha úgy tetszik, mini-Expendables, fél tucat sidekickkel. Ezen felül párhuzamos cselekményszállal, a főszereplőt nélkülöző akciójelenetekkel, az életszerűség látszatát keltő apróbb dolgok erős hanyagolásával. Nem mondom, hogy ennél többre nem is futná már a volt kormányzótól, de kétség kívül, kisebb bizonyítási vágy éghetett benne, mint mondjuk Stallonében, mikor nekiállt akár a Rocky Balboának, akár a John Rambónak, akár A feláldozhatóknak. Schwarzenegger egyszerűen rábízta magát Kim Jee-woon rendezőre és a forgatókönyvírókra, akik tisztában voltak vele, milyen mértékben érdemes felmelegíteni, ami kihűlt, és hozzáadni, ami frissen elérhető. Kár, hogy az amerikai közönség csak a frissen elérhetőre vágyik mostanság, mert így ezek után sokkal nagyobb óvatossággal szabad elhinteni a védjeggyé vált, a nem végleges távolmaradásról biztosító röpke sort. Pedig én kifejezetten számítok az újabb visszatérésre.

A film magyar szinkronjáról itt írtunk.

És most olvassátok el Zalaba Ferenc kritikáját is!