Gabriel Cortez, a legbefolyásosabb kartellvezető 1.000 lóerős Corvette-jén száguld a mexikói határ felé, és egyedül Ray Owens (Arnold Schwarzenegger), a sokat látott seriff állhat útjába. Persze, nem az a kérdés, hogy sikerül-e megállítania, hanem az, hogy kitart-e a popcornunk a nagy leszámolás végére. A következő sorokban kritikának álcázott élménybeszámoló következik.

Szerintem mindenki emlékszik arra a pillanatra, mikor először találkozott Schwarzeneggerrel. Vidéki, ráadásul kiskorú srácként ez az első találka számomra nem mozgóképes formában történt: Kuti néni, a komáromi trafik elnyűhetetlen vezetője terített anno elém jó néhány "gyűjtögetős kártyát", fényes felületű, igen borsos árú jelenetfotókat, melyen egy csomó kőkemény fickó pózolt csillogó testtel, indokolatlanul sok szőrzettel és/vagy túldimenzionált fegyverekkel felvértezve. Akkor és ott el is dőlt az örök kérdés, mi szerint ki az erősebb: Arnold vagy Sly, ugyanis én azt a képet választottam, melyen az Osztrák Tölgy teljes harci díszben, álcafestékkel és olajjal rendesen bekenve úgy kapaszkodott a mellényére tűzött kézigránátba, mintha csak egy hózentróger lenne.

Közel harminc(!) évvel később újabb meghatározó esemény előtt álltam: egy évtizednyi hiátust követően a mozivászon istencsászára, a színészkedést csak messziről ugató, mi több, angolul beszélni is csak nehezen tudó, mégis elképesztő jelenléttel bíró legenda visszatért a vászonra - nem vendégszerepben, nem mellékpuskásként -, hanem főhősként. Visszatérek, ígérte, és íme.

Felkészültem rá, hogy nem győzök majd betelni vele. Tudom, sok-sok év eltelt már azóta, hogy a Terminátor 3. címszereplőjeként izé... életét adta John Connorért és az emberi faj fennmaradásáért, és az azt megelőző néhány filmje is ciki volt, nem csak a forgatókönyv, a fényképezés, a rendezés és egyéb olyan dolgok miatt, melyek egy Schwarzenegger-film esetében másodlagosak: Arnold is kezdett lassulni. Soha nem felejtem el azt a csúf kis szcénát Az igazság nevében című förtelemben, melyben Arnie megpróbál kifutni egy faházból, és még az is nehezére esik. Az a film 11 éve történt.

Nem vártam hát csodát a 66. életévébe lépett Arnoldtól: nem kívántam azt, hogy kamionok ajtaján lógva úgy tépje ki a nehézfiúk karjait, mintha csak legyek szárnyai lennének. Azt vártam, hogy legyen tisztában korával, jelenlegi helyzetével, azt, hogy tudja, hol a helye, mint ahogy én is tudom, hol a helyem, de leginkább azt vártam, hogy láthassam őt. Nos, a film első félórájában Arnie gyakorlatilag fel se tűnik a filmben. Ez kapásból öreg hiba, sőt, a másodpercekben mérhető jelenléte során is látványosan teszi a semmit: kávézgat, sörözget, lefekszik, felkel, aztán megint kávézgat egy kicsit. Sehol egy nézés, sehol egy egysoros, csak fáradtság, levertség, hiátus. Hol a nagy visszatérés?

A film kényelmetlenül sok időt tölt el jelentéktelen mellékszereplők túráztatásával, továbbá a nehézfiú megszöktetésével, amely maga a megtestesült nonszensz a csak gépfegyvert, fémbilincset nem vonzó ipari mágnestől kezdve a mellényzsebből előhúzott, majd ugyanolyan hirtelen eltűnő nehézfegyveres kommandósok felvonultatásával, melyet egy olyan szuperjárgány tetéz, amely legyorsul egy helikoptert (főleg azokon a kanyargós utakon, ahol az üldözés folyik). Koreából hívtak rendezőt ehhez a filmhez, aki hazai pályán teljesített már jól is, meg nem is, csakhogy nem biztos, hogy jó ötlet volt magával vinni idegenbe néhány honfitársát, az akciófilm-zene lényegét totálisan félreértelmező Mowgt (ez nem elírás) vagy a túlexponált képekkel a kukoricásban játszódó leszámolást komplett masszává összeolvasztó Kim Ji-yongot. 

Aránytalanság: ez a legfőbb jelző, mellyel eme film legjobban leírható. A színtelen-szagtalan főgonosznál (Eduardo Noirega, az Ördöggerinc gyerekgyilkos főgecije) jóval több játékidőt kap Peter Stormare, aki csak egy mellék-bunkó, és akit aztán - SPOILER? - egy szimpla fejlövés kíséretében helyeznek margóra. És hol van Arnold?

Az eső akciójelenetére a 45. percben kerül sor - s ez tart kb. 20 másodpercig. Utána jön egy kis színészkedés, majd egy naaagyon hosszú felfegyverkezős jelenet, melyben talán egy kis önkéntelen önirónia is felcsillan, lévén ahelyett, hogy aknavetőkkel málházná fel magát, egyesével tolizza a töltényeket a pisztolytárba, majd olyan fegyverekkel kokettál, melyek nálánál is öregebbek (az ott tényleg Conan kardja?). A hatfős városban szép komótosan felállított barikádot még Stormare sem tudja megállni röhögés nélkül, pedig ha sejtené, hogy a szembeálló bandából még Luis Guzmán is elpusztíthatatlan, talán nem aknavetővel (mert ő ilyet is hozott az illegális határátlépés asszisztálásához), hanem egyenesen tankkal támadna. No de hol van Arnold?

Az első nagy tűzpárbajban sehol. Jaimie Alexander egy háztetőről sniperkedik, Luis Guzmánt nem lehet elpusztítani, a reklámkampányból teljesen kihagyott, amolyan szegény ember Napoleon Wilsonjaként sittesből seriff-helyettessé előléptetett Rodrigo Santoro szórja az ólmot, és folyik a patakvér (amely Amerikában kb. felezi a potenciális közönség felét).

Aztán megjelenik végre Arnold is egy big fucking gun mögött, úgyhogy talán végre beindul a film, de sajna Johnny Knoxville-t is magával hozta (sokat amúgy ő sem szerepel eme darabban), aki a körülöttem ülőket megnevetteti idétlenkedésével, de mi Adam Sandler országában élünk, szóval ez talán nem szempont; poénjai azért néha-néha betalálnak, de én Arnoldra váltottam jegyet, nem rá, arra az Arnoldra, aki a maga körül folyó kakofóniára is úgy néz, mint az a néző, aki a Sophie választásáról azt hitte, hogy egy musical. 

Valahogy aztán sikerül lerombolni a fél várost (azt a két-két házat az utca két oldalán), mire megjön Cortez, kinek autója hirtelen visszafejlődik, mert egy szimpla Camaróval utol lehet érni. Na jó, talán segít, hogy ez utóbbit Arnold vezeti, és mivel nem hozta magával az embereit, így sejthető, hogy közeledünk a nagy leszámoláshoz. Egy kevéske ritmustalan autókázást követően eljő az is, méghozzá csúf vetített hátterek előtt egy olyan koreográfia kíséretében, melyet látva Randy "The Ram" Robinson egyből cikinek érezné a szakmáját. Arnold, baszki, 66 éves vagy, ne csináld, inkább lődd le. Végül befigyel egy indirekt kikacsintás a nézőkre (itt vagyok, van még bennem szufla, stb.), és ennyi. A popcorn szerencsére elfogyott.

Ez lenne hát a nagy visszatérés első lépcsőfoka. Rozoga, ronda és ingatag, de talán nem reménytelen: a gigantikus anyagi buktát elnéző kritikai visszhang kíséri (képzeld el ugyanezt a filmet Arnold nélkül, mert biza könnyen behelyettesíthető), és valószínűleg nemzetközi vizeken talán nem fog olyan mélyre süllyedni, de azért félek, hogy a nézők egy része azért vált majd jegyet erre a filmre, hogy megnézze, hogy csinál hülyét magából az egykori ikon. Mert az ember szereti bámulni az autóbalesetet, de csak egy darabig, aztán gyorsan el akarja felejteni az egészet. Gondolatban az a kisfiú vagyok megint, ama bizonyos gyűjtögetős kártya tulajdonosa, aki nagyon bízik abban, hogy nem igazolódik be a félelme.

És most olvassátok el Takács Máté kritikáját is!