Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy filmstúdió, ami gondolt egy nagyot, és megalkotta a filmtörténelem első egész estés rajzfilmjét. A Hófehérke és a hét törpe véget nem érő sikere (hiszen még több mint 45 évvel bemutatója után is százmillió dollárt termelt) meglódította a szekeret, jöttek sorban a mesék, amik ugyan nem konkrétan a Walt Disney Pictures kezei között váltak klasszikussá, mégis nagyban köszönhető a cégnek, hogy ma oly jól ismert Csipkerózsika, Pinokkió, Maugli és Balu vagy a száz meg egy kiskutya története.
Apropó 101 kiskutya, tulajdonképpen nem is annyira új keletű a játékfilmesítő trend, ami egereséknek egyfajta megújulást hozott, miközben mégis a gyökerekhez való visszanyúlást eredményezte. Kellemes vegyül a hasznossal: adott a kútfő, az előzetes ismertség okán jóformán cégér sem kell, és bizony kelendő. De még hogy! Az Alice Csodaországban milliárdját persze azóta sem sikerült megismételni, ámbár ez nem Lewis Carroll agyszüleményének a többi fölé tornyusoló népszerűségét sugallja, hanem inkább a 3D-jét, 2010-ben. Sebaj, a továbbiak is komoly igazolóerővel bírtak, kiváltképp a 2014 negyedik legsikeresebb filmjévé előlépett Demóna. És mikor azt bemutatták, már folyt a sürgés-forgás a továbbiak körül is, melyek közül a Hamupipőke került elsőként mozikba.
Mitől is örvend népszerűségnek a népmeseként született, de leírt verziójában hol Charles Perrault-nak, hol a Grimm fivéreknek tulajdonított történet a cseléddé alacsonyított, majd királynővé vált köznépi lány története? Hát éppen ettől! A romantikus filmek jelentős hányadának vázát adta meg (legutóbb például A szürke ötven árnyalatáét, hogy egyből jó messzire menjünk), és könnyűszerrel csempészi magát kislányok újabb és újabb generációjának szívébe. Napjaink kiemelkedő igényére, a vizuális kápráztatásra és a fantázia megmozgatására azonban szegényesen nyújt lehetőséget, éppen ezért nem volt teljesen egyértelmű, hogy a Disney ezzel is fényűző sikert arat, de az elmúlt hétvége eloszlatta a kételyeket: ami örökzöld, az bármilyen körülmények között virágzik.
És ne csak a jegypénztárakra tessenek gondolni. Nincs trükkparádé és nincsenek túláradó díszletek, amik a tartalomról el-elvonták volna az alkotók figyelmét, így Chris Weitz (Bölcsek kövére II., Az arany iránytű – miközben az Egy fiúrólért Oscarra jelölték) zavartalanul és különösebb nyomás nélkül –például hogy közbeékeljen pár kötelező látványmomentumot– merülhetett bele a mesébe, hogy visszaadjon belőle mindent, amitől Hamupipőke a Hamupipőke, s mindez Kenneth Branagh értő rendezői kezei alatt megnyerően és ízlésesen kel életre. Az érdem továbbá a címszerepet alakító Lily Jamesé, aki roppant bájos és a szépség mellett a szerénység is sugárzik belőle, éppen úgy, ahogy azt Hamupipőkétől elvárnánk, de a Trónok harcából szalajtott Richard Madden is kielégítő eredménnyel törhetne lándzsát a hercegi szerepkör mellett, jóllehet Károly figurája a valódi mostoha ebben a történetben.
Ebben a történetben, ami 2015-ben jóleső szentimentalizmus, mérhetetlen gonoszság és elsöprő románc elegyével hódítja meg a közönséget, miközben az egészet áthatja az a hamisítatlan báj, ami egy tündérmese biztos ismérve. Az igazi varázslatot nem az nyújtja, midőn a lúdból kocsis, a tökből hintó lesz, hanem az, ahogy az ismeretlen lány betoppan a kastélyba, és a herceggel a báli jelenet csúcspontján táncot lejt, miközben minden tekintet rájuk szegeződik, a vásznon és a nézőtéren egyaránt.