A Disney javára legyen mondva, hogy mikor az Alice Csodaországban élőszereplős változatával pofátlanul nagyot kaszáltak, simán megtehették volna, hogy végigmenetelnek az évtizedek során kisajátított mesevagyonuk felett, és 2-3 évente leszállítanak egy-egy élőszereplős Hófehérkét, Csipkerózsikát vagy Hamupipőkét, ehelyett inkább előzményfilmekkel (Óz, a hatalmas), vagy - mint jelen röpkénk tárgya esetében - spinoffokkal jelentkeztek. Oké, jövőre jön az élőszereplős Hamupipőke, de azért ennyire ne rohanjunk előre.

A Demóna több szempontból is meglepő film: ugyan a Csipkerózsika egyik kulcsjelenetét szóról szóra megidézi, mégis már a kezdő képsoraiban nyilvánvalóvá válik, hogy a film messze kíván hajózni a Grimm-testvérek jól ismert klasszikusától, ehelyett inkább saját világot épít, méghozzá nagy étvággyal, valahol félúton az öncélúan túldizájnolt és az észbontóan kreatív között. Ebben a fizikát és biológiát meghazudtoló világban él Demóna (Angelina Jolie), aki hivatása szerint tündér, megjelenése viszont inkább démoni, mondjuk az a fajta, amely a férfiember fejében nem éppen mesekompatibilis gondolatokat szül. Egy nap Demóna beleszeret egy egyszerű fiúba (Sharlto Copley), aki aztán orvul becsapja, és míg az előbbi szárnyaszegetten, összetört szívvel esküszik bosszút az emberek birodalma ellen, addig az utóbbiból király lesz, és hamarosan lánya születik (Elle Fanning), akit Demóna annak rendje és módja szerint jól megátkoz. Innen ismerős lehet a sztori, de azért annyira mégse.

Mert ez a film Angelina Jolieé. A cselekmény és a karakterek egyaránt behódolnak neki, és ezt az intézményként is ismert színésznő búsásan meghálálja. Ugyanis - és itt jön a másik meglepetés - a Demóna ha nem is sokkal, de több egyszerű, felszínes Disney-mesénél. Oké, a címszereplőn kívüli figurák abszolút kimerítik a közhelyhalmaz legnépesebb cikkelyeit, és a cselekmény is rendkívül töredezett - helyenként olyan, mint egy óriási expozíció, illetve helyzetek csupán lazán összefüggő sorozata -, ellenben Demóna minden valódinak hat, még úgy is, hogy majd minden második percben varázsol valami durvát.

Mert hát nehéz elvonatkoztatni a valódi Angelina Jolie-tól, az őt ért dolgoktól, főleg abban a jelenetben, mikor Demónát megfosztják legbecsesebb testrészétől, énjének egyik legfőbb kifejező jegyétől. Mikor a tündérdémon szembesül a felismeréssel, az őt játszó színésznő valódi könnyeket ejt. Majd megszakad a szív. De azért a helyzet korántsem ennyire sötét, mivel ahogy Demóna a háttérben, az árnyékok között meghúzódva követi nyomon átka tárgyának cseperedését, aki természetesen maga a megtestesült ártatlanság, úgy uralkodik el rajta az anyai ösztön - amely az őt megtestesítő színésznőtől sem áll messze (tudod, a hányattatott sorsú gyermekek felkarolása) -, így aztán rendre viaskodhat magában: bosszú legyen vagy feloldozás, gyűlölet vagy önfeláldozás? Váratlan és zavarba ejtően hatásos húzás ez egy olyan filmtől, melyben máskülönben CGI lényecskék dobálják sárral egymást.

Kövess minket facebookon és twitteren!