- SPOILERMENTES -
Valamit mindig eltusolunk. Abban nagyok vagyunk. Például egy (valójában nem létező) japán város atomerőműjének összeomlását is egy földrengés nyakába lehet varrni, mert arrafelé amúgy is nagyon virgoncak a tektonikus lemezek. Ám az exerőmű biztonsági főnöke (Bryan Cranston) valami másra gyanakszik, és ez a gyanú hajtja még 15 év múlva is, mikor az időközben felcseperedett fiával (Aaron Johnson) együtt visszatér az egykori tragédia helyszínére. Talán nem árulok el nagy titkot, hogy eme katasztrófa nem geológiai jellegű, sokkal inkább biológiai...
...no meg fantasztikus. A szó műfaji értelmében véve. A címszereplőt életre hívó háttérsztorinak ugyanis vajmi kevés köze van a tudományhoz, no de nehezen is lehetne megmagyarázni egy ilyen paraméterekkel rendelkező lény felbukkanását. Itt van, és kész. Mint hatvan évvel ezelőtti rokonát, Godzillát is az emberi nemtörődömség hívta életre: olyan erőkkel játszadozunk, melyekről csak hisszük, hogy kordában tartjuk; isteneknek képzeljük magunkat, és ezzel pont a hatalmasok haragját vívjuk ki magunk ellen, hogy aztán rádöbbenjünk saját kis jelentéktelenségünkre.
Szép, borús meglátás, de akár belemagyarázásnak is veheted, hisz a film nem igazán papol, se nem sulykol, mi több, cselekménnyel se nagyon rendelkezik, csupán szemlél. Mit szemlél: tátott szájjal bámul. Megvan az a "spielbergizmus", mikor a főhős ilyen-olyan felületen (egy eső áztatta ablak, vagy egy fényárban úszó ajtó) keresztül szembesül az egyszerre rémisztő és hívogató ismeretlennel, és a néző a széke csúcsán egyensúlyozva nézi és nézi az álmélkodó figurát, és majd megfeszül, hogy ő is láthassa azt, amit az a figura lát? Na most, az ilyen beállításokból a Godzillában van vagy két tucat, de inkább három. Elég sok. Túl sok. Gyakorlatilag a színészi teljesítmény kimerül eme rácsodálkozásban, pedig ha vetsz egy pillantást a stáblistára, akkor láthatod, hogy vannak itt olyan nevek, akik nagy dolgokra képesek, de sajna kevés lapot kapnak.
Szóval ez az össznépi rácsodálkozás olyan szinten nyomja rá bélyegét a filmre, hogy gyakorlatilag még a címszereplő is háttérbe szorul. A Monsters is hasonló dilemmával küzdött, habár Gareth Edwards extrém kis költségvetésű bemutatkozására rá lehetett húzni, hogy mi vagyunk a szörnyek, és nem is baj, hogy a csápos izék csak a háttérben sertepertélnek, a valódi haddelhaddot az emberi dráma adja. Na most, ez a dráma ezúttal hollywoodi/blockbusteri tálalásban érkezik: kihipózva, filléresen, a lehető legközhelyesebben. Van a tudós, akinek senki sem hisz. Van a másik tudós, aki hajlamos neki hinni, csak kicsit elkésik. Van a fiatal anya, aki mindenkiért aggódik. Van a fiatal főhős, aki megmenti a világot.
Mondjuk, jelen esetben még ez sem feltétlenül áll, hisz Aaron Johnson nem túlzottan proaktív, inkább amolyan egész estés Nordbergként (tudod, O:J. Simpson a Csupasz pisztolyból) egyik katasztrófától a másikig sodródik, és nagyon kell hunyorognod ahhoz, hogy mindezt elnézd az íróknak, hisz minden normális esetben rég lemorzsolódott volna az eseményekről, erre mindig sikerül az epicentrumban kikötnie.
No és mi van az igazi főhőssel? Godzillát nem kell félteni: van rajta felesleg, kicsit tufa, kicsit ráérős, de alapvetően jó formában van. Igaz, ami igaz, őt is állandóan a margóra kényszerítik, hol egy-egy idegesítően ügyes váltással, hol esővel, köddel, füsttel, sötétséggel, mert hát verőfényes napsütés mellett minden szörny összemegy. Tehetséges csapata élén Edwards pedig faszán bűvöli a kamerát, játszadozik a beállításokkal, néha mesterien köti össze egyik szcénát a másikkal (ebben az előzetesekből már megismert Hawaii-jelenet az élenjáró, amely bámulatosan sakkozik négy-öt különböző, de egymáshoz kapcsolódó, egymásra ható helyszíneken a kisebb-nagyobb-KURVANAGY szereplőkkel), és végig megőrzi a történések monumentális jellegét anélkül, hogy öncélú túlzásokba esne.
A Godzillából könnyen lehetett volna mestermű, az egyik legjobb Spielberg-film, amit nem Spielberg rendezett, ha Edwardsék nem elégedtek volna meg azzal a felismeréssel, hogy egy szörnyfilmben az emberi karakterek legalább annyira fontosak, mint a mumusok, hanem ezekkel a karakterekkel kezdtek is volna valamit. Az a megállapítás sem áll, hogy ez a film lenne a creature feature-ök nolanizált változata, ugyanis a valóságot tükröző helyszínek és eszközök ellenére a film egy percig sem kapcsolódik a valósághoz, és az előzetesek által beígért melankólia is csak nyomokban lelhető fel benne (a pusztítást mégsem szegélyezik hullák): sokkal inkább hordozza magában egy óriási kaland ígéretét, melyet csak botladozva realizál.
Kövess minket facebookon és twitteren!