Az évszám 1998, Danika éppen hazafelé trappol a napköziből. A keddi napok akkoriban piros betűs ünnepként szolgáltak, hiszen a talán máig létező TeleHold nevű műsorújság aktuális száma akkor került be a postaládába. A legtöbben akkoriban talán a szombat vagy vasárnap esti műsorsávot vizslatták elsőként, de Danika meg sem állt vasárnap kora délutánig, ott is a Kabel 1 hasábját figyelve. Nem mintha egy átkozott szót is tudott volna németül, de ez a gyaníthatóan alig nézett csatorna nem mással töltötte ki halott sávját, mint a klasszikus japán Godzilla filmek egy-egy darabjával. Videokazetták tömegei teltek meg a felnőtt szemmel értelmezhetetlen darabokkal, de akkor ez volt a filmművészet magasiskolája, és nem, Emmerich feldolgozása sem volt tőle távol. Aztán Danika felnőtt.

Talán nem én vagyok az egyetlen, aki számára Roland Emmerich filmjének máig ritka példaként szolgáló, elsöprő reklámkampánya adta a kezébe az eredeti klasszikusokat. Az internet még a kanyarban sem volt, de a Nyugattal még csak ismerkedő Magyarországot is elárasztották a szlogenek, a fényképek, a reklámok, a játékfigurák. Az adott év augusztusában megjelent Cinema magazin aztán jó időre el is rendezett, amikor külön foglalkozott az addig elkészült japán filmekkel, Godzilla ellenfeleivel, a mindenféle koncepció nélkül, különböző német kábelcsatornákon leadott részek gyűjtögetésével végül évek teltek el, és, hogy bedobjam a nosztalgiagránátot az olvasók közé, valahol még a Dóra mozija idevágó epizódja is ott várja végzetét egy fekete-fehérre nézett szalagon.

Egy bő évtizeddel később aztán, amikor az internet már ledöntötte a korlátokat, valamiért újra felütötte a fejét a zöld láz, és az azóta megszűnt, és a Freeblognak hála az éterből is örökre eltűnt első blogomban sorra végigmentem az akkor már 28 filmen. Az elején nagyon jó ötletnek tűnt. Ez volt ugyanis az első alkalom, amikor az első, 1954-es alkotást megtekinthettem, hiszen hangvétele okán ez a film soha nem került be a matiné műsorsávba. Még húsz esztendős szemmel is borzasztóan sokkoló volt, ahogy most is egészen felkavaró. Ez utóbbi szó kiválóan lefesti a sorozat többi részét is, igaz, kissé más felhanggal. Igazságtalan volna persze mindent egy kalap alá venni, minden 3 pocsék darabra jutott egy igazán élvezetes, akár komolyan vehető rész is.

A mérleg azonban egyértelműen azt mutatta, hogy a Godzilla sorozat valami olyan szelete a világnak, amit európai fejjel megérteni képtelenség. Talán éppen ezért szinte megváltás volt Emmerich filmjével lezárni a maratoni sort, amit, szégyen, nem szégyen, a mai napig nem vagyok hajlandó Batman & Robin mélységekben elhelyezni. Bárgyú, fárasztó, ostoba, és köze sincs az eredeti sorozat szellemiségéhez, de egy közepes, élvezhető szörnyfilm. Amiért megbocsáthatatlan bűnként tekintek rá, az az, ahogy teljesen megfeledkezett a lényegről, egy archív felvételekből álló főcímmel, majd egy gyorsan elhadart történelemórával próbálta kihúzni a teendők listájáról Godzilla esszenciáját, tragédiáját és üzenetét.

A közhiedelemmel ellentétben a Gojira megszületését kiváltó legfőbb ok nem a Hiroshima és Nagasaki városára ledobott atombomba volt, sokkal inkább az egy évtizeddel későbbi atom- és hidrogénbombák tesztrobbantásai a Bikini-atollnál. Az amerikai hadsereg kiváló érzékkel választott helyszínt ezen tesztek elvégzésére, 1954 márciusában aztán rosszul mérték fel a bombák várható hatósugarát, aminek következtében a legendássá vált Fukuryuu-Maru halászhajó teljes legénysége megfertőződött, fél éven belül a csapat egyik tagja a szövődmények okán életét is vesztette. Az amerikai kormány nem egyszerűen megpróbálta titokban tartani a történteket, de a japánok kérésének ellenére sem nyújtottak segítő kezet a sebesültek ápolásában.

Az akkoriban utolsókat rúgó Toho stúdió trükkmestere az eseményekből ihletet merítve remek gondolatnak tartotta egy hatalmas, a sugárfertőzés által életre hívott szörnyeteg képében beszélni a problémáról. Gojira tehát nem csupán egy óriási szörnyeteg, aki azért létezik, hogy legyen mi elől fejvesztve menekülni, hanem egy nemzeti tragédia borzalmas kivetülése, egy gyógyír a szörnyű sebekre. Ezt pedig kiválóan tükrözi az első film, ami megmosolyogtató trükkjein túl egy hátborzongató, velőtrázó dráma, amit olykor kellemetlen nézni. Ishiro Honda rendező pompás tempót diktál, kiválóan vezeti fel, és ízlésesen rántja le a leplet Gojiráról, miközben a fókuszt végig a szereplőkön tartja, akik személyiséggel, történettel, dimenzióval bírnak.

Szöges ellentéte tehát az 1998-ban bemutatott filmnek, ami ugyan rengeteg, meglehetősen érdektelen szereplőt mozgat, fikarcnyit sem törődik velük, a friss külsőt öltött szörny két tombolása közti placeholderek csupán. Amerikai filmként valahol érthető, hogy nem hirdeti büszkén a fent vázolt előzményeket, de gyáva módon a fenyegetést is lenullázza, a feltételezett halálos áldozatok száma nulla, ellenben minden különösebb fennakadás nélkül órák alatt evakuálják Manhattant. Igaz, a nagy munkában szem elől is veszítik szegényt. Üres épületek, üres autók, hírből sem ismert feszültség. Hol van ez a gyermekeit magához szorító nőtől, aki a biztos halál elől menekülni sem próbálva azzal vigasztalja a családot, hogy hamarosan újra együtt lehetnek elvesztett apjukkal.

A külcsínyt illetően, kár volna tagadni, nincs sok szégyellnivalója az amerikai változatnak, a CGI még mai szemmel is csak helyenként kellemetlen, az akkoriban minden csatornát elárasztó werkfilmekből kiderül, hogy nem sajnálták sem a pénzt, sem az időt az aprólékos makettek vagy akár a japán mintára jelmezbe bújt emberekkel eljátszott Godzilla csemeték megtervezésére. Igaz, ez utóbbiak 5 évvel a Jurassic Park után több, mint nevetségesek. Ezen a ponton az eredetinek természetesen esélye sincs, a csőd szélén álló stúdió még így is a legtöbbet hozta ki a darabból, amelynek megtekintése során csak helyenként lóg ki a lóláb, de a rendkívül erős atmoszférát ez sem töri meg. Nincs az a kábel vagy mereven ülő műanyag katona, ami mosolyt csal az arcunkra a Gojira közben.

Bár elemeiben szoros párhuzamot vonhatunk a két filmmel, bizonyos értelemben nem is állhatnának távolabb egymástól. A fekete-fehér, kis költségvetésű eredeti sajátos, borús, rettenetes hangvételével, keserédes befejezésével kasszát robbantott, és útjára indította a filmtörténelem egyik leghosszabb, legsikeresebb sorozatát, ami azóta számos változáson esett keresztül. Ebből a sikerből táplálkozva készült egy bárgyú, értelmét vesztett, helyenként szórakoztató tucat szörnyfilm, ami hatalmas sebet ejtett a sorozaton, a japánok nem is hajlandóak elismerni a filmek részeként. Most, 60 évvel a sorozat indulása után az amerikaiak újabb lehetőséget kaptak, hogy bizonyítsák rátermettségüket, az első jelek szerint sikerrel. Ideje volt.

Remake > Eredeti: A szörny megjelenése és pusztításai a film kevésbé kellemetlen momentumai közé tartoznak, Emmerich kevés dologhoz ért, de ahhoz igen.

Eredeti > Remake: A feldolgozás esetében a szórakoztatás oltárán feláldozott keserű atmoszféra, a titkos összetevő, amitől a Gojira máig a legjobb szörnyfilm.

Érdekesség: Kenpachiro Satsuma, aki 1985 és 1995 bújt Gojira jelmezébe, a ’98-as változat vetítése közben kisétált, azt mondta, „Ez nem Godzilla.”