Hátborzongató. Zseniális. Fércmű. Ez a három jelző jut eszembe, ha meghallom a Sabotage szót. Alfred Hitchcock korai, 1936-ban bemutatott filmjének saját jogán sincs szégyellnivalója, de az utolsó percekben pokolgépet hóna alatt cipelő fiú buszútja a filmtörténelem egyik leghátborzongatóbb jelenetsora. Hatvan évet ugrunk előre az időben, amikor a Beastie Boys bemutatja Ill Communication című albumát, rajta az azóta slágerré vált dallal, amit, talán senki nem veszi fejem érte, teljes joggal nevezhetünk zseniálisnak. Aztán jött 2014, Arnold Schwarzenegger, Skip Woods, és ezzel el is jutottunk mai harmadik szavunkig. Érzékeny lelkű olvasóink számára javallott az olvasás ezen a ponton való abbahagyása, túl sok csillag ezen kritika végére sem került.

Hadd szögezzek le valamit rögtön az elején, egészen elfogultan ültem be a terembe. Azzal együtt, hogy a jó és rossz filmek aránya finoman szólva nem kiegyenlített az életműben, Schwarzenegger nagy tisztelője vagyok. Igaz, sokkal inkább testépítői, mint színészi karrierje okán, de az éppen második alkalommal olvasott Emlékmás című önéletrajzi könyvben bemutatott férfi méltó példakép lehetne rengeteg ember számára. A fentiek miatt az utóbbi hónapokban számos filmjét újranéztem, az egyre gyűlő negatív előjelek és az átkozott Skip Woods neve ellenére is tárt karokkal, naivan vártam, hogy majd a Szabotázs lesz az, ami a Erőnek erejével és méltatlan társai csak szerettek volna lenni.

Nem lett az, nagyon nem. A kezdetektől fogva egészen nyilvánvaló volt, hogy nem az akciófilmek sokadik forradalmáért fizetünk majd, de volt három, bizalmat kiérdemlő faktor a produkcióval kapcsolatban. Arnold Schwarzenegger, aki nem is okoz csalódást. Ismertek a színészi képességei, sokkal inkább azért szeretjük, mert betölti a vásznat, nem csak fizikailag, hiszen roppant karizmatikus emberről beszélünk. Karaktere az életút két lábon járó átlaga, egy kicsi innen, egy kicsi onnan, nem a legérdekesebb, de nem is egy Howard Langston. Múltja érdekes, de nem kellően kiaknázott, nyomokban felfedezhetőek egy méltóságteljesnek szánt figura körvonalai, amilyet Stallone dupla visszatérése óta nem láthattunk a nagy öregektől filmvásznon.

A második faktor a besorolás. Végre egy tökös, véres, korrektséget hírből sem ismerő húsdaráló. Nem az. Akadnak ugyan szimpatikusan durva jelenetek, de leginkább a Fűrész sorozat Isten tudja, hányadik részéből kivágott jelenetekre hajazó, obszcén, teljesen öncélú gyomorforgatás a jussunk. És persze a szövegkönyv, amiről ordít, hogy utólag szórták tele véletlenszerűen elhelyezett, indokolatlan káromkodásokkal, régen volt ennyire idegesítő emberek beszélgetését hallgatni. Végül David Ayer neve sem volt rossz ómen, a sokkolóan eredeti End of Watch stílusából azonban csak néhány dokumentarista beállítás erejéig kapunk, a kidolgozott karaktereket és jól megírt szövegkönyvet felejtsük el.

Marad egy döbbenetesen banális történet, ami látszólag a Who done it? örökzöld témáját járja körül, de ha már az előzetes megtekintése során leadott tipp is igaznak bizonyul, kérdés, mennyire életképes megoldásról beszélünk. Arról nem beszélve, hogy a meg nem írt forgatókönyv éppen csak azt nem veszi észre, hogy a kérdésre adott válasszal a teljes film értelmét veszti, a pillanatnyi sokk oltárán áldozza fel mindazt, amit addig, ha vacakul is, de felépített, bízva a hülye nézőben, akinek a finálé majd úgyis betömi a száját. Hát nem, mire a stáblistáig eljutunk, a Szabotázs olyan film lesz, ahol nem szorítunk senkiért, mert mindenki egy köcsög. Ez működik a House of Cards esetében, itt viszont tiszta szívből kívánjuk a legförtelmesebb halált a DEA halálosztagának.

Amit, szó sincs róla, meg is kapnak. A tíz kicsi indián után szabadon szépen elhullnak, de sajnos nem elég gyorsan. Hogy Olivia Williams mit keres ebben a filmben, arra végig nem jöttem rá, de valószínűleg az első forgatási nap után rászóltak, hogy kicsit vegyen vissza, a színészetet itt nem igazán tartják nagyra, elég lesz az őrláng. Így is tett, funkcionálatlan, és a megdöbbentően pocsék film végi fordulat idején a nagyobb jó érdekében partvonalra állított karaktere szépen elolvad a válogatott tehetségtelenek között. A Szabotázs egy olyan film, ahol Arnold Schwarzenegger alakít a legjobban. Ízlelgessük ezt a mondatot, ha ezután úgy érezzük, nekünk való a film, akkor mehet majd a DVD a polcra, a Hull a pelyhes és a Junior közé.

A látszat ellenére jobban érzem magam, ha dicsérhetek egy filmet, nem kenyerem más munkájának a földbe tiprása, aránylag alacsony élvezeti értékkel bír, és értéket nem képviselő dolgokra felhívni a figyelmet nem a legnagyobb móka, de ha büntetlenül kiolthatnék ma egy emberéletet, akkor Mireille Enos nagy szarban lenne. Hogy ennek a hülye picsának ki hazudta, hogy van helye Hollywoodban, nem tudom, de nagyon közel jártam hozzá, hogy levegyem a cipőm, és a vászon felé hajítsam. A legmélyebb gyűlöletet élvező színészek listáján a helye, valahol Brendan Fraser, Adam Sandler és Casper Van Dien között. Márpedig kitűnni egy ilyen gyűlöletes társaságból nem kis munka lehet, de elérte a célját, még tőlem is saját bekezdést kapott.

Amikor működik, nem jobb, mint az Erőnek erejével. Talán közepes, egy vagy két jól ülő poén, néhány ügyes beállítás, helyenként tűrhető zene, nagyjából ennyi. Amikor viszont nem működik, akkor a pocsék filmek skálájának minden pontját bejárja, néha a Drágább, mint az életed mélységekig is lemerészkedik, de szerencsére tartósan sosem marad ott. Azt mondom, szerencsére, és ez mindent elárul, már annak is tudok örülni, ha egy film nem taszítja le minden idők legrosszabbját a trónjáról. És nem, még csak nem is volt szórakoztató, hogy elébe menjek az „egy fárasztó munkanap után jó kis kikapcsolódás” minősíthetetlen színvonalú érveinek. Nincs olyan, hogy egy film funkcionálisan jó. Ha egy film szar, akkor szar hétfőtől vasárnapig, télen és nyáron. A Szabotázs ilyen.