David Ayer, a zsarufilmek avatott embere harmadik rendezésével elért oda, ahová indult. Az utolsó műszakból ugyanis válhat akár olyan film is, melyre visszautalnak a későbbiekben, mely bekerül ilyen-olyan számvetésekbe. Ezt leginkább annak köszönheti, hogy az új idők szelére hallgatva kézi kamerás filmezési megoldással él, amiről tudjuk ugye, hogy elsődleges célja közelebb hozni a vásznon látott eseményeket a nézőhöz. És az élmény tényleg erőteljes.

Az életszagúra vett figura keresett dolog manapság, márpedig ebben jelen produkció igazán jeleskedik, sőt annál is nyersebb filmről van szó. Tulajdonképpen nincs folytonosan fűzött cselekménye; a kézi kamera is azt szolgálja, hogy csupán betekintést nyerjen a néző a nyomon követett járőrök napjaiba Kalifornia South Central részén (ami meglehetősen problémás vidék, hiszen már húsz éve is szenteltek neki egy filmet, ami Magyarországon Békétlen zóna címen jelent meg), ahol különféle bűnügyeket próbálnak kezelni. A film ezalatt előáll, amivel csak tud, bár a rendőrsztorikba nem csempész semmi tartalmi újdonságot. Riasztások, járőrözés, szorult helyzetek, fegyverek, kábszer, pénz – a szokásos darálás, de a feszültség azért nem marad el, így folyamatos élvezetet nyújt, és a koncepció is képes kiállni egy-két megbicsaklást.

A két főszereplőt illetően a '80-as és '90-es években megszokott etnikai mixen az amerikai népességösszetétel-változásokhoz igazodik a film: a fekete fél hispánra cserélődik (nincs messze a nap, hogy fekete és hispán duót lássunk). Taylor (Jake Gyllenhaal) és Zavala (Michael Peña) társak, barátok, szóbeli testvérek. Kiválóan működik közöttük az összjáték, s ez érdeme a szájukba adott mondatoknak és az őket játszó tehetséges színészeknek is. Jellemük vázolása nem terjed tovább a kötelező köröknél, de ez a dokumentálás-jellegű elbeszélés miatt nem lényeges, meg amúgy is: a barátság–család–hősiesség háromszögének alkalmazásánál aligha lehetne szimpátiát keltőbbé gyúrni őket. Itt pedig erről van szó: ők figyelnek a hátuk mögé (watch your six, ahogy a tagline is int), mi pedig rájuk, mert sorsuk érdekel bennünket.

A rendezői munka precíz: Ayer az epizodikusság ellenére összeálló filmet fabrikált, jókor és jól mutat meg mindent, nem esik túlzásokba, bár őszintén szólva nem lepődtem volna meg rajta, ha 18-as besorolást kap idehaza a film. S ha már itt tartunk, itteni szemmel még egy ilyen célirányosan földhözragadt moziban is kissé karikatúraszerűek a bandatagok, akik egymás között is nem túl választékos verbális erőszakkal diskurálnak és alig érthetően fogalmazzák meg mondandójukat.

Ez persze csak a mi szerencsénk, s nem a film hibája; a hibákat ugyanis gondosan ápolja s takarja el a hatásos csomagolás. Az utolsó műszak nyugtalanító film, mert valóságosabbnak hat bármelyik reality-műsornál. Nem áll igazán módomban hasonlítgatni a valósággal, akár az amerikaival, akár a magyarral, de egy biztos: ezeket a szolgálatot teljesítő férfiakat és nőket még a legszélsőségesebb elemeknek se lenne bőr a képén lesünözni.