Bár nem különösebb odafigyeléssel követem nyomon Zac Efron karrierjét, olybá tűnik, mintha az elmúlt pár évben ő is ugyanannyit szedett volna magára, mint Seth Rogen. Csak ő izomból. Aktuális bájaikból mindketten bőséges mintát szolgáltatnak Nick Stoller legújabb vígjátékában, amely ezúttal is egy (fél)nonszensz high conceptre alapul (egyetemi diákszövetség költözik egy kisgyerekes házaspár szomszédjába, és mivel túlságosan zajonganak, ezért hamarosan összeakad a bajusz), és ezúttal is vegyíti a szürreális helyzetkomikumot a popkulturális improvizációval teli szövegpárbajokkal. És még mindig működik.
Többé-kevésbé. Megint Efronnál kap el a bizonytalanság, ugyanis nehéz megítélni, hogy jól játssza-e a magabiztos, de alapvetően naiv ifiurat, aki csak a csajozásnak és a bulizásnak él, vagy ő tényleg olyan, és ugyan Rose Byrne korábban is bizonyította már, hogy jó komika, a rögtönzött szóváltásokban ő inkább csak visszhang; a prímet ezúttal is Seth Rogen viszi, aki leginkább Ike Barinholtzzal (az Egyszer fent..., inkább lent Ivanja) találja meg a közös hangot, míg mindenki McLovinja (Christopher Mintz-Plasse) teljesen eltűnik a diákok sűrűjében, akikben viszont az a jó, hogy alapvetően nem rosszindulatúak, csupán válaszolnak a szomszédok szintén érthető, habár némileg elhibázott lépésre (mikor a zajongásra ráunva kihívják a zsarukat).
A humor, mint olyan, teljesen személyfüggő, ezért egy vígjáték akkor működik, ha nem csupán derekasan szállítja a poénokat, hanem minél szélesebb közönséget próbál megcélozni velük, és ebben a Rossz szomszédság alapvetően jeleskedik, hisz minden dildópárbajra jut egy-egy kitűnő szóváltás, és minden béna hasra esést egy-egy jó ritmusú fizikai poén követ. Egy működő vígjátékból viszont akkor lesz kitűnő komédia, ha mindez egyéniséggel és/vagy igazán szerethető karakterekkel párosul, és hát ebben eme filmnek lenne még mit tanulnia.