Alig egy hónapja adta hírül a sajtó, hogy nagyon kellemes fogadtatásban részesítették a külföldi újságírók Császi Ádám első játékfilmjét a Berlini Filmfesztiválon. A mustra sajtótájékoztatóján a rendező azt mondta, hogy filmje a belsővé tett homofóbia és diszkrimináció teljes poklába vezet, és azért kezdett bele, mert ezekről a témákról beszélni kell, hátha többé nem fordul elő ilyesmi. Való igaz, a mai közállapotokat elnézve nagyon is beszélni kell erről (és kéne még sok minden másról), de figyelembe véve, hogy a magyar film úgy általában nem tud mit kezdeni a szexualitás bármilyen formájával, a stáb ezzel az alkotással tényleg fejest ugrott a mély vízbe.
A történet főszereplője Szabolcs (Sütő András), akit apja focista létre kárhoztatott Németországban. Egy balhé után a fiú összepakol, és hazaköltözik néhai nagyapja tanyájára méhészkedni. Egy szerencsétlen incidens során ismerkedik meg Áronnal (Varga Ádám), aki besegít neki a pusztulásnak indult tanyaház feljavításában. A két fiatal közötti kapcsolat szép lassan több lesz mint barátság, ráadásul Szabi egykori csapattársa, Bernard (Sebastian Urzendowsky) is felbukkan, hogy háromszöggé alakítsa a szerelmi viszonyt ezen a toleránsnak aligha nevezhető környéken.
Nem mondom, bátor lépés volt a témaválasztás, de a merészség mellé ezúttal stílus is társult. Az alkotók elsősorban a belső folyamatokra koncentráltak. Akárcsak a vidéken, a szereplőkben is újabb és újabb vihar dúl. Áron és Szabolcs egy eddig ismeretlen érzést tapasztal meg, ami sajnos nem a megnyugváshoz vezet. Áron már kész szembeszállni addigi életével és minden mással is, de mégis két világ között őrlődik: a könnyebb utat válassza Bernarddal, vagy kitartson Áron mellett egy olyan helyen, ahol állandó verbális és fizikai bántalmazásban van része úgy, hogy közben Áronban is ellentétes érzések kavarognak? Ő egyrészt szerelmes és féltékeny Bernardra, másrészt környezete reakciói félelmet és haragot váltanak ki belőle.
Még tapasztalt alkotóknak sem egyszerű feladat egy ilyen összetett konfliktusokat bemutató film elkészítése, hát még egy első filmesnek, aki szinte csak amatőr színészekkel dolgozik. Császi és csapata viszont felülemelkedett a nehézségeken, ennek eredményéül az utóbbi idők talán legimpozánsabb magyar rendezői bemutatkozását tette le az asztalra. Ez elsősorban a jól megírt karaktereknek és az átlagon felüli színészvezetésnek köszönhető. Sütő Andrásból és Varga Ádámból valami olyasmit hoztak elő, amit még profi színészekből sem mindig sikerül. A hiteles alakítás még csak fél siker lett volna, de a varázslás nem áll meg a színézeknél.
Császi minimalista megoldásai és szűkre szabott párbeszédei ugyan néha elszakadnak a realitás talajáról (például egy-egy felfokozott élethelyzetben ritkán szoktunk nagyokat hallgatni), de hitelüket sosem vesztik, sőt, a választott stílus nem csak a történéseknek ad nyomatékot, hanem a nézőt is közelebb segíti a szereplők vívódásához. Ehhez társulnak Rév Marcell operatőr kiváló képei, melyek hihetetlen intenzitással jelenítik meg ezt a több fronton dúló vihart, előrevetítve egy közelgő tragédia képét.
A tökéletes összhangot azért itt-ott megakasztja néhány furcsa jelenet (például biztos nem úgy néz ki egy falusi mise, ahogy a filmben levezénylik) és pár "melegek kontra társadalom" klisé is becsúszik, de hogy végül őszinte vastapssal jutalmazzam a rendezőt, az sajnos az utolsó pár percen csúszik el (és meg vagyok győződve arról is, hogy a berlini díj is ezért maradt el). Értem én, hogy a film igaz történetet mesél el, de ha már úgyis megváltoztattak egy-egy részletet, a finálén is lehetett volna finomítani, ha már előremutató filmet akartak készíteni. Persze a Viharsarok sok szempontból így is az, de pont a végén kellett volna határozottabban kiállni a kitűzött cél mellett, mert így ha nem is megalkuvó, de mindenképpen meghunyászkodó lett a film.
Innentől lehetséges SPOILER következik!
A különféle emberi jogok mellett kiálló filmek véleményem szerint nem tehetik meg, hogy nem egyértelmű lezárást adnak. A Viharsarok végén lehet vitatkozni, valószínűleg fognak is, hiszen mégiscsak ott volt az az utolsó pillantás, na de a Serpicót sem szerettük volna, ha a főhős szomorú szemekkel ugyan, de behódol a korrupciónak, vagy ha a Találd ki, ki jön vacsorára végén a társadalmi jólétét előtérbe helyezve a főszereplő lányka könnyes búcsút int Sidney Poitiernek, hogy aztán lecserélje egy fehér fickóra.