SPOILERMENTES.

A 2154-es év Los Angelesében két dolog tűnik fel elsőre: az elsődlegesen beszélt nyelv a spanyol, a csillogásból és fényből, ami eme metropoliszt jellemezte, pedig semmi sem maradt. Csak a nyomor. Viszont az a fajta nyomor, ami ma, máshol, mondjuk az ország déli határa alatt csaknem mindennapos állapot, és az a fajta nyomor, amelyben a fél testet beborító tetoválásokra azért még mindenkinek futja. E helyen él és így néz ki Max Da Costa (Matt Damon) is; priusza rántaná a reménytelenségbe, de gyári állása a felszínen tartja. Aztán egy nap minden megváltozik: Max számára égető szükségű lesz, hogy eljusson a lakóhelyéről feltekintve jól látható, a Földtől nem messze lebegő űrállomásra, az Elysiumra.

Oda települt át a túlnépesedett és kifulladt bolygóról az, aki megtehette. Ezen az idilli helyen minden nap kerti partival és medencézéssel telik, egy varázságy pedig semmi perc alatt eliminálja bármely betegséget vagy sérülést a testből, és még az ősz hajszálakat is eltünteti. Kész paradicsom. Minden édes gyümölcsnek megvan azonban a maga férge, és Neill Blomkamp rendező szerint a politikusok például nem a zamatot adják. Elysium védelmi miniszterasszonya (Jodie Foster) pontosan olyan figura, aki idegenek támadásakor, háborús krízishelyzetben egyből az atomot vetné be. Éppenséggel akadna is alkalma ilyesmire: mint mindennek, az űrbe való kiruccanásnak is kifejlődött a fekete piaca, ami rendre küldi az elkeseredett földlakókat a jobb világba. A mexikói bevándorlóktól tehát 140 év elteltével sem szabadul Amerika: Tijuana helyett most a sztratoszférán krosszolnak át illegálisan, ám a sikertelenség garantált és az a szerencsésebb, akit csak visszalőnek a Földre.

Amit tehát az Elysium - Zárt világ vázol, az nem elrugaszkodott fantasztikum, hanem a jelen kiterjesztése csaknem másfél évszázad távlatába. Remek kiindulópont lenne ez egy olyan alkotónak, aki a District 9-t tető alá hozta. Csakhogy van ez a különös dolog Hollywooddal... szóval hogy minél több a rendelkezésre álló zseton, annál hígabbá válik a matéria. Százmilliós költségvetésre így csak némi kilúgozott szegények vs. gazdagok-sarkítás és a politikusi hivatás szembetűnően kis becsben tartása jut osztályrészül. Ez persze mind-mind olyasmi, ami soha nem megy ki a divatból. Mostanság meg pláne könnyen lehet hatni a nézőkre azzal az ellenszenvvel, aminek táplálásához csak be kell kapcsolniuk a híradót.

Az alkotói könnyelműség másutt is tetten érhető. Blomkampot most leginkább az akciójelenetek foglalkoztatták, ám a lovak közé dobta a gyeplőt: a futurisztikus fegyverek frankón néznek ki, de amint elsülnek, akár le is lehetne cserélni őket hagyományos gépfegyverekre. Lőnek, robbannak, lőnek, robbannak, és a tűzharcok közepette csak kapkodja a fejét az ember. Nagyon hamar elfogyott az a kreativitás, ami a District 9 hasonló szekvenciát élvezetessé tette. Azért a kézitusák között akad némi kompenzáció: Max küzdelme egy robottal pontosan olyan, amiből több kellett volna, ugyanakkor mikor a miniszterasszony első számú pribékjével, Krugerrel (Sharlto Copley) félterminátorként esnek egymásnak, a vagányságmérő csak néha lép ki a szunnyadó szakaszból.

Elysium is kiábrándítóan keveset tár elénk magából, bár ami látható, az már tagadhatatlanul elégséges a csábításhoz. Egyvalami azonban szembetűnő: az egy dolog, hogy amerikai filmben csak Amerika jár a fejekben, és hogy a Földből csak Los Angelesbe nyerünk bepillantást, de a vagyonosok között azért illett volna legalább felvillantani egy szaúdit, egy oroszt vagy kínait, elvégre naiv remény, hogy a következő évszázad derekán is az Egyesült Államok lesz a legfőbb és kizárólagos jani. Persze lehet azt mondani, hogy ott vannak ők is, csak a cselekmény az amerikaiakat választotta.

Mint ahogy azt is lehet mondani, hogy az Elysium - Zárt világnak más médiumot kellett volna választania. Jobban funkcionálna videojátékként, és ez most a legkevésbé sem degradáló megfigyelés, pláne a játékok mai történeti színvonala mellett, hanem az élvezeti faktor szem előtt tartása mondatja velem. Persze a film így is jó móka, de  legjobb film-jelöléseket nem mókáért osztogatnak; pedig az ahhoz kellő pluszt is egyértelműen ígérte Blomkamp második munkája. Gyors tempót diktál, megnyerő alakítások jellemzik és látványos is, ámbár a Feledésen sokkal jobban látszott hasonló összeg elköltése. Az a film vizualitásban aratott, a Tűzgyűrűben a lelkesedés volt méltányolandó, az Elysiumnak pedig sosem fogy el az energiája, bár ez talán el is volt várható. Remélhetőleg az esztendő hátralévő sci-fijeitől egynél több kiemelhető tulajdonságra is futja, különben nekünk kell majd összeollóznunk belőlük egy igazán élményszámba menő filmet.