- SPOILERMENTES -
Kripton pusztulásra ítéltetett. Mielőtt a bolygó összeomlana, Jor-el (Russell Crowe), a kriptoniak vezető tudósa újszülött fiát egy űrhajó fedélzetén a Földre küldi abban a reményben, hogy a földlakók befogadják őt. A fiú egy titkot is magával visz, melyre a Kripton pusztulását száműzetésben töltő Zod tábornok (Michael Shannon) is pályázik.
Fajtájának egyedüli túlélőjeként egy idegen világban Superman magányra kárhoztatott. Szegény. De ez mind semmi ahhoz képest, amit a kritikus érezhet akkor, mikor egy olyan filmről kell elsőként (a nézőket megelőzve) nyilatkoznia, melyet a fél világ előre elkönyvelt a nyár slágereként. Kritikusok, ne féljetek, nem vagytok egyedül! Nem vagyunk egyedül.
Superman mindig is fórral indult a szuperhősök küzdelmében, hisz gyakorlatilag sebezhetetlen figura, akit csak ilyen-olyan mondvacsinált indokokkal és MacGuffinokkal (kriptonit!) lehet térdre kényszeríteni. Uncsi. Állítólag néhány éve David S. Goyer olyan ötlettel állt elő, mely minden eddigi előítéletet képes volt lesöpörni az asztalról, megdobogtatta Christipher Nolan, majd a Warner szívét is, annak a stúdióét, amely a Superman visszatér eredményeit az évtized legnagyobb csalódásai között tartja számon.
Igen, ez az ötlet jó is, akár jól is elsülhetett volna, ha nem olyan hányaveti módon dobják fel a vászonra, ahogy azt tették. Pedig a Goyer/Nolan/Snyder-trió elképesztő nagy vászonra fest, nagyobbra, mint őket megelőzően bármely szuperhősfilm tette azt. A Bosszúállók manhattani mókája játszótéri civakodásnak tűnik ahhoz képest, melyet Az acélemberben lefolytatnak. És még a játékidővel is bőkezűen bánnak, és mégis úgy tűnik, mintha a forgatókönyvnek csak minden második oldalát vitték volna filmre: egyes motivációk és tettek sematikusak, másoknak meg egyszerűen nem látom értelmét; a szereplők a semmiből tűnnek fel itt és ott, megmagyarázhatatlan okokból rángatják őket ide és oda - mindössze csak azért, hogy akkor és ott megcselekedjék azt, amit a forgatókönyv előír számukra. A bábok közül Lois Lane (Amy Adams) a legnagyobb, aki mintha egy olyan világútlevéllel rendelkezne, amely mindenhová bebocsájtást enged neki - földön, vízen, sőt, űrben is.
És miközben amiatt kapkodom a fejem, hogy ez és ez megint miért és hogyan történt, a semmiben lebegő figurák érzelmi koktélokat próbálnak belém tölteni, amely gyökértelenségüknek hála iszonyatosan égeti a torkomat. A későbbiekben - amolyan tűzoltás gyanánt - a film ugyan igyekszik megmagyarázni egy-két motivációt, de a legnagyobb hibákkal (melyek részben az örökség hozadékai, részben a Superman-univerzum tágítása során jönnek elő) nem foglalkozik. (Ellenben velem: másfél hét múlva számíthattok egy kibeszélőre.)
Pedig minden esély megvolt rá, hogy ez a film különleges legyen. Zack Snydert nem érheti szitokszó: mesteri módon vezényli le karrierjének messze legnagyobb, leghangzatosabb szimfóniáját. Végre levedlette magáról azokat a stílusjegyeket, melyek az évek során szitokszóvá változtak vele kapcsolatban (értsd: a film mellőzi a végletes belassításokat és a mesterkélt pózőrködést - pedig Superman figurája adja magát ehhez), és egységes, disztingvált látványvilággal áldotta meg Az acélembert, melyben a kollégák által kritizált akciójelenetekkel sincs igazából baj, hisz nem emberi léptékű az a küzdelem, melyet a nap energiája által felturbózott kriptoniak lefolytatnak világunkban: számomra az lenne hamis, ha eme csörték megjelenítése ne próbálna túllépni az emberi érzékszervek által észlelhetőn, és teszem azt, Superman és Zod csak úgy bunyózna, mint Dwayne Johnson és Vin Diesel egy másik elrugaszkodott, mégis sokkal elnézőbben fogadott darabban. itt viszont repkednek a mozdonyok, dőlnek a toronyházak, és az egyik snittben talán még Amy Adams sminkje is elmaszatolódik, habár erre már nem mernék megesküdni.
A napról napra élesedő kritikák nem alaptalanok: a szájhúzások csak részben tudhatók be annak, hogy sokan csodát vártak, leginkább azzal van baj, hogy a filmet tényleg csak kevés választja el attól, hogy működjön. A Kevin Costner és Russell Crowe által megformált két, különböző elveket valló, fiát mégis mindennél jobban szerető apa figurája között vívódó Kar-el/Clark Kent lehetett volna Superman történetének legérdekesebb megtestesülése, mivel a két apa által rábízott feladatok kizárják egymást. Superman Kriptonról magával hozott öröksége izgalmas: sci-fibe illően izgalmas. Kritpton látványvilága egyéni. Zimmer zenéje magasztos. Michael Shannon cool. Henry Cavill hot. Minden nagy, minden szép, minden megalománis: három kézzel lehet zabálni közben a popcornt. És mégis. A kifejtetlen motivációk, a rosszul időzített (a film végére hagyott, meglehetősen idétlen) humorbombonok és közhelyes flashbackek között egyszerűen elveszik az érzék, az érték, az értelem és az érzelem. Elveszik a figura.
Olyan ez a film, mint egy megállíthatatlanul száguldó vonat, amely sajnos már az első percekben letér a sínről, de még vagy 120 percig rohan a végzetébe, egyre jobban zötykölődve, egyre inkább leépülve, én viszont még ennek tudatában sem tudom eldönteni, hogy le akarok-e ugrani róla, vagy inkább végignézem pusztulását, csak mert mindennél látványosabbnak ígérkezik. Azért remélem, a kasszáknál jól teljesít majd, hisz szomorú lennék, ha a Warner megint elpakolná a DC-filmterveket.
kövess minket facebookon és twitteren!